Akkoron eleink így tették dolgaikat (1900.)

Akkoron eleink így tették dolgaikat ímkép 01 BUDAPEST ANNo

Akkoron  eleink így tették dolgaikat, s vajon mi, ma követjük a példájukat?  Vajon megteszünk mindent, hogy hazánk ipara ismét talpra álljon? Vajon ma is hajlandók lennének a magyar lányok és asszonyok olyan példamutatásra, mint egykoron azt dédanyáink tették? 

 

Hegedüs Sándor iparügyi miniszter és neje. (1900.)

 

A magyar nő és az Iparpártolás

(Hegedűs Sándornénak ajánlva.)

Az ember minden nagy munkáját Isten nevével kezdi s az asszony, a nő

dicsőségére folytatja. Miért élnénk, miért küzdenénk, ha a nő nem volna a jutalmunk. A munka az életczélja, a nő az élet ideálja.

Fiatal korunkban ez a nő az anya, férfikorunkban az asszony; azután, ha Isten nevével nem hiába kezdtük az élet küzdelmét, ha reánk adta áldását, kegyelmét:

következik gyermek és később az unoka. Nemzedékről-nemzedékre ez az élet és az igazság útja. Nagy munka az iparpártolási mozgalomnak nemcsak megindítása, de fölszínen tartása és sikerre vezetése.

 

 

Nem csoda tehát, ha e mozgalom sikere érdekében az Isten segítségének kikérése után, első sorban a magyar nő nagy hivatására gondolunk. Hiszen ma már e téren tapasztalataink, sőt eredményeink is vannak.

 

Hölgydivat 1900-ból

 

Ha például a negyvenes évek védegyletének történetében, lapozunk, egykorú följegyzésekben a következőket találjuk:

Azon percztől kezdve, mióta Kossuth kibontá a védegylet zászlóját, ó semmi másra nem számított, mint a magyar társadalomra s főleg a magyar hölgyekre. Érezte, hogy e nagy és szép eszme úgy virágozhatik fel és csak úgy hathat üdvösen, ha fölkaroltatik a magyar hölgyek gyengéden ápoló karjai által. Programul írta ki zászlójára, hogy a nemzeti létküzdelemből a magyar nőknek nem szabad kimaradnia, mert máskülönben bizonyos az elbukás.

Mint varázsütésre, megszűnt a magyar hölgyek hidegsége és közömbössége, mivel eddig a nemzet és a hon elkeseredett harczából ki voltak zárva. És örömmel csatolhatjuk e lélekemelő jelenséghez azon magasztos történetet, hogy e tüntetésben ott találjuk a társadalom minden osztályát, a magyar hölgyeket a főrangú nőktől le a szegény iparos feleségekig.

 


Majd egy másik helyen:

A magyar hölgy világnak a honi pártolásban kitűnő példát nyújtott az a fennkölt lelkű nővér pár, Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné grófnők, kik Kossuth első lelkes fellépése után az utczákon, szalonokban és színházakban, oly ruhában, oly schawllal, és oly hajba font szalagokkal jelentek meg, melyek Magyarországon készültek. Nemes példájukkal bebizonyították azt, hogy nem szabad a kényes ízlésnek bő választékú anyagot igényelni akkor, midőn kétségtelen tény az, hogy szegények vagyunk, sőt, hogy napról-napra szegényedünk, miután ezernyi csatorna nyílik tőlünk a külföld sóvár pénztáraiba.

 

utazási  reklám és egy építőipari vállalkozó számlája 1900-ból

 

E két lánglelkű főúri hölgy példája után jelszóvá vált Kossuth azon mondása, hogy „amit nekünk a honi ipar nyújthat, az idegentől venni hazánk elleni bűn!” – és ezzel megnyíltak a honi erők ápolásához vezető utak sorompói. És ha volt a védegyletnek némi eredménye, ezt kizárólag, vagy legalább is túlnyomó részben a hölgyek buzgalmának köszönhetjük úgy a fővárosban, mint a vidéki központokban. A klasszikus példák sem múltak el nyom nélkül, amint arra később rátérek, illő tehát, hogy a lelkesedés maga is új életre keljen és új virágot fakasszon, új gyümölcsöket hajtson.  Abban a programban, melyet az iparpártolás szervezésére nézve karácsonykor, mint nyers tervezetet közreadtam, volt egy pont, mely azt czélozta, hogy minden városban állandó hölgy-bizottságot szervezünk, melynek föladata volna egyrészt a lakás berendezése és a háztartás, másrészt a család ruházkodása tekintetében is a hazai iparpártolás elveit következetesen keresztülvinni.    Ez a pont, függőben maradt, nem azért, mintha a hölgyek buzgalmában nem bíztak volna, hanem azért, mert abból a szempontból indultak ki, hogy miután a mi tervezetünk értelmében minden nagyobb városban úgyis szervezünk iparpártolási bizottságot, bízzuk erre, hogy fölveszi: e kebelébe a hölgyeket, vagy jobbnak találja-e egy külön hölgybizottság létesítését. És ez a kérdés éppenséggel nem szűnt meg aktuálisnak lenni.”Az impulzust arra, hogy a kérdéssel ismét foglalkozzunk, egy emlékezetes hírlapi felszólalásból merítem. Ebből ugyanis mindenki meggyőződhetett, hogy nemcsak a negyvenes évekpéldája, hanem a legközelebbi múlt egy kimagasló eseménye is mutatja, hogy a “hölgyek lelkes közreműködése és beavatkozása sokszor többet ér, mint a mi bölcsen kigondolt nagy eszméink, és javaslataink és néha szépen megirott vezérczikkeink is. Íme a múltév utolsó hónapjában a magyar kereskedelmi miniszter neje, egy előkelő napilapban, a vezérczikk helyen szállott sorompóba a magyar ipar pártolása érdekében, írván a követkőket: „A nagyközönség, mely annyira rajong mindenért, ami külföldi, mely ritkán bízik abban, ami hazai, csak azért, mert megszokta a külföldi árút jobbnak és finomabbnak tartani. Bizony nem tudja, mily gyakran főlözi le az élelmes külföldi kereskedő.”

 

Korabeli szecessziós berendezési tárgyak iparművészeti tervei (1900.)

 

És sok érdekes példát hozott föl a Grüneberg-féle kefék, a Lőw-féle zsolnai posztó, a rózsahegyi damasztok, a késmárki vászon és hímzésről, miként kerülnek ezek külföldre s onnan, mint nevezetes és tökéletes iparczikkek ismét hazánkba vissza ami, hogy az ő szavaival éljek:

„Mind azt bizonyítja, hogy a mi iparunk nem oly elmaradott, amint sokan gondolnák, a mi iparosainknak is van tudásuk, ízlésük és a mi ipari produktumaink is vannak olyan jók, mint a külföldiek.”

’Ha közönségünk” – így szól tovább a kegyelmes asszony – „meggyőzeti magát arról, hogy a hazai czikkeink, éppen olyan jók, mint a külföldiek, ha azoknak ad előnyt ezek felett, akkor csakhamar lesz nagyiparunk, emelkedni fog az országban a jólét s gyarapodni fog a vagyon, kevesebb gondja lesz a társadalomnak a jótékonyság terén, mert szaporodván a kereseti források, kevesebb lesz a segélyt kérő és segélyre szoruló.”

 

Magyar iparművészek, korabeli szecessziós evőeszközkészletek vizsgatervei (1900.)

 

Körülbelül két hónap múlt el a czikk megjelenése óta. Azóta más események nyomultak előtérbe, hiszen a villamosság rohanó századát is eltemettük s a napi élet forgatagában a nagy közönség minden nap új és új izgalmakat keres és talál is. De mi, a kik a zajló élet útvesztőjében ott állunk a munkás tárnák ajtainál, nem teljesítenők becsületesen hivatásunkat, ha megengednők, hogy az értékes eszmék színaranyát is elnyelje az a rohanó áradat, mely nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, az értékest az értéktelentől.

És most engedjék meg nekem, hogy a mai ünnepélyes összejövetel (Hegedűsné jelenléte az Iparos körnek az ö tiszteletére rendezett estélyén) alkalmával, amikor az a föladatom, hogy a magyar nőknek az ipar- pártolás terén való tevékeny közreműködésére szerény impulzust adjak, mindenekelőtt bejelentsem, hogy azt a színaranyat, melyet Hegedűs Sándorné fönnebbi kezdeményezésében látok, kimentsem a feledés örvényéből, mert méltónak tartom, hogy ehhez a bátor és lelkes kezdéshez fűzzük a magyar nők hazafias mozgalmának megindítását és lehetőleg országos szervezését.

 

Korabeli pesti lakásokban készült portré képek (1900.)

 

Vétkes mulasztást követnénk el, ha nem sietnénk ezt a felszólalást, melynek legnemesebb intenciója előtt tisztelettel kell meghajolnunk, a társadalom élő lelkiismerete előtt, mint egy igazán értékes emlékeztető táblát körülhordozni.  Hajdan, mikor veszély volt, véres kardot vittek körül az országban; ma másnemű a veszély, a magunk erejét, gazdasági fejlődésünk létalapjait kell megerősíteni, a hazai munka és szorgalom jutalmazására a magunk tűzhelyét kell meghódítani, a magunk vérét kell felfrissíteni, táplálni. És abban a nagy mozgalomban, mely erre vezet, egy iránytűt dobott a magyar kereskedelmi miniszter felesége, mondván: „a magyar közönséget meg kell győzni arról, hogy a magyar iparczikkek ép oly jók, mint a külföldiek.” Íme: egy hatalmas program. És milyen nagy bölcsesség és erő rejlik ebben a tartalmas programban.

Tehát; „meg kell győzni” a közönséget? De hogyan? Vándorló apostolokat nem küldhetünk az országban szanaszét. A szó hatalma és varázsa csak egy módon terjedhet: a nő által. A nőt kell tehát a magyar iparpártolás eszméjének meghódítani s ezután az eszme apostolává tenni. Mert hiszen a közhatóságok, közhivatalok már meg vannak nyerve az eszmének; de ezek szükséglete a közfogyasztásnak csak kisebb részét képezi. Ezeknél sokkal többet tehet a nő. Amikor tűzhelyet alapít, a lakás berendezésének gondjai jórészt reá nehezednek. A kelengye, a bútorok, a háztartás fölszerelése, a konyha, a kamara mind ezer és ezer tárgyat igényelnek, melyeket folyvást kiegészíteni, pótolni kell.

 

Korabeli felsőruházati divattervek

 

Azután jön a napi fogyasztás, az élelem, az élvezeti- és ruházati czikkek, melyeknapról-napra, illetve idényről-idényre váltakoznak.  a fölteszi magában, hogy a háztartása, a férje, a maga, a családja szükségletét legalább azokban a czikkekben, a melyeket jó minőségben itthon is meg tudunk szerezni, kizárólag a magyar ipar útján szerzi be, már rengeteg összeggel gyarapítja a hazai termelés erejét s ezzel a nemzet közvagyonosodását.

Igaz, hogy ez az eljárás egy kis körültekintést, gondos figyelmet és szívós kitartást, meg hajthatatlan következetességet igényel, de mire nem képes a magyar nő, mikor hazájának jólétéről és boldogságáról van szó? Ha hozzávetőleges számítás szerint azt vesszük, hogy Magyarországon hárommillió család van s minden család az iparpártolás révén átlag csak huszonöt koronát ment meg a hazai iparnak, akkor egy évben ennek a mozgalomnak az értékét 75 millió koronára lehet tenni. Márpedig nyugodt lélekkel merem állítani, hogy – a felső tízezreket nem is számítva – a legszerényebb polgári családok ennél sokkal, de sokk: több koronával szolgálhatnák a magyar ipar exisztencziális érdekeit, és százmilliókat tudnánk megtakarítani az ország termelőinek és közvetve az ország erejének gyarapítására.

 

Korabeli gyermekruházati tervek (1900)

 

Számokban fejeztem ki a várható eredményt, hogy ezzel a kötelességtudás éberségét emeljem honleányainkban és a jelzett eszme érdekében való jeleskedésüknek még biztosabb alapokat adjak. E számvetés továbbá sok nőt talán arra is fog bírni, hogy ne vegye könnyen az e téren reá váró kötelességek teljesítését. Mert helyrehozhatatlan mulasztást követne el honfitársai és hazája ellen. Azt sem tartom kizárva, hogy sok honleány nemcsak a teljesen versenyképes czikkeinket fogja fölkarolni, hanem kísérletet tesz arra nézve is, hogy némi áldozatok árán azokat: a czikkeket is protegálja, amelyek éppen az ily tömegesebb propaganda útján lesznek mindinkább tökéletesek. És ha erre is szabad számítanunk, akkor az a kalkuláczió, melyet fönebb megkísérlettem, még hasonlíthatatlanul kedvezőbb arányt és eredményt fog mutatni. Idáig – azt hiszem – mindnyájan egyetértünk. Hátra volna, tehát a praktikus kivitel kérdése. Ez nem az a hely, ahol szervezeti kérdéseket meg lehetne beszélni; de némi útmutatással talán szabad itt is szolgálni. Első sorban a jour, már nem ismeretlen intézményét lehetne a propagálására fölhasználni. Lelkesítsék a hölgyek egymást. Versenyezzenek egymással a honi czikkek pártolásában és terjesztésében.Itt vannak azután a divatlapok, melyeknek állandóan lelkesíteni kellene ez eszméért és szünet nélküli buzdítás mellett gyakorlati irányt is adni például a magyar csipke, a magyar vászon, a magyar posztó, a magyar paszománt fölkarolása tekintetében.

 

Városligeti Műjégpálya főépülete (1900.)

 

És ez nem is oly nehéz. Emlékezhetnek néhány évvel ezelőtt, mikor Bécsben a paszománt – ipar, hanyatlásnak indult, Stefánia főherczeg asszony mozgalmat indított, divatba hozta a paszományos ruhadíszítést s mintegy varázsütésre újra föllendült ez az ipar. Hasonlóképpen segítettek a hanyatló gyöngyház – iparon. Nálunk csak nemrég pendítette meg Vészi József, a legtemperamentusabb magyar újságíró, hogy divattá kell tenni az iparpártolást és e jelszóval egészen fején találta a szeget.

Agitáljunk, hogy divattá legyen az iparpártolás és vigyük azt bele a divatba. Ezt az agitációt azután át kellene vinni a napi sajtóba, a szépirodalmi- és szaklapokba, végre a vidék összes heti- és napilapjaiba. És hogy szét ne folyjon e mozgalom, követeljenek maguknak a nők az országszerte szervezendő iparpártolási bizottságokban helyet, tanácskozási jogot s informáltassák magukat állandóan arról: hol és mit lehet tenni, miben lehetnének az ügynek időről-időre és állandóan is segítségére.

 

 

Mindez pedig csak néhány futó eszme. Nálamnál hivatottabbak jobbat is, praktikusabbat is fognak mondani. És ha á magyar kereskedelmi miniszter neje a kezdeményezéssel mutatott készségét és lelkesedését továbbra is kész lesz ennek a jó ügynek szentelni, nem kétkedem, hogyha nem is egyszerre, de lassan – lassan tért hódítva, igen becses eredményeket fogunk elérni, melyeket sem törvényekkel, sem rendeletekkel nem tudnánk megközelíteni, csak is a honleányok lelkes seregének buzgó apostolosodása révén.

 

 

 

És ha hála istennek elérkezett már az idő, amikor a hazáért nem meghalni, hanem élni és dolgozni kell, biztos reménnyel tekintek a jövőbe, melyben egy újabb költő azt fogja énekelni, hogy magyar hölgynek születni nem elég érdem és dicsőség, a magyar hölgynek közre is kell munkálni az” ország gazdasági életének föllendítésében és az általános nemzeti jólét előmozdításában. Hölgyeim és elsősorban kegyelmes asszonyom, vállalkozzanak erre az úttörő, de hálás munkára s mi lelkesen, szeretetteljes és kitartó munkával állunk rendelkezésükre.

Írta: Gelléri Mór (1900.)

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots