A biedermeier-kor nem ismeri az egykori arisztokrata társadalom nagy ünnepélyeit, a polgár élete nem ceremóniákból, hanem munkás hétköznapokból áll, ezért bútorai sem igyekszenek reprezentálni, hanem meghitt kényelmet kínálnak.
A múlt század első feléből ránk maradt polgári bútorokkal, egyéb használati tárgyakkal és csecsebecsékkel, négy-öt évtizeddel ezelőtt (1880-90) jóformán még senki sem törődött. A nyolcvanas-kilencvenes (1880-90) évek csúf kárpitos szalonbútorai és az ónémet faragott berendezések divatja a padlásokra vagy az ócskaságok piacára száműzték dédapáink finom ízlésű lakásberendezését.
 |
 |
Korabeli öltözetek (1830-1840)
Ma (1920-30) azonban annál nagyobb a keletje a táblabíróvilág-korabeli holmiknak, amelyet német szóval biedermeier stílusúnak nevezünk. E feltámadás abban leli magyarázatát, hogy ez az iparművészet a mai polgári társadaloméhoz hasonló szükségletekből született és a polgári lélek stílussá alakult hangulatait viseli magán.
A biedermeier bútor sem termekbe készült, hanem jóval kisebb szobákba. Nem fényűzést akart hirdetni, hanem egyszerűségre és olcsóságra törekedett. Nem ünnepélyek hangos keretéül szolgált, hanem a polgár munkában töltött életének nyugodt otthonát.
Ennek szobája nem márvánnyal, vagy selyemkárpittal borított terem, hanem 3-4 méter belmagasságú alacsony szoba, melynek festett fala egyszerűséget hirdet. Ez a négy fal és a sima mennyezet meg az egyszerű padló azt kívánja, hogy a közöttük elhelyezett bútor se legyen hivalkodóbb.
A biedermeier-kor nem ismeri az egykori arisztokrata társadalom nagy ünnepélyeit, a polgár élete nem ceremóniákból, hanem munkás hétköznapokból áll, ezért bútorai sem igyekszenek reprezentálni, hanem meghitt kényelmet kínálnak.
 |
 |
Az ülőbútorokba a napi munkában elfáradt test belé akar ülni, úgyhogy azok minden oldalról támogassák a hajlásaikkal, míg a rokokó-kor embere inkább csak ráült a bútorára, mert merev illemszabályai és ruházata is akadályozták a kényelmes elhelyezkedését.
Az igénytelen falak nagyobb teret mutatnak, és több bútort tűrnek meg maguk között, mint a fejedelmi világ termei. A polgárember szobáinak több célt is kellett szolgálni. Három-négy helyiségben kellett egy egész család bútorait elrendezni. A bútorok, tehát jóval kisebbek, mint az előző koroké, de ezért olcsóbbak is.
Az olcsóság kettős: az anyagé és a ráfordított munkáé. A biedermeier nem használ mahagónit, paliszandert, ébenfát, gyöngyházat, rezet, selymet, bársonyt, helyettük olcsóbb honi anyagokkal épít. A bútorok legtöbb szőr diófából, tölgyből, topolyából, jávorból készülnek, de már a rózsafa például fényűzés számba megy.
A munka olcsóságának követelménye pedig kizárta a berakást, a drága hímzéseket, gobelineket, faragásokat vagy a vésést. Mindezek különben sem illenének a polgári egyszerűséghez. A díszítményes szépségeket az akkori asztalosok természetes anyagszépségekkel igyekeztek pótolni.
A jávor-, a dió-, a topolya-furnérok erezetének gazdag mintázatát használták erre a célra. A furnérok kifűrészelésénél az egymás mellé, vagy párhuzamosan, vagy a körberakott lapokat, ugyanabból a darab fából szelték le melynek mintája megsokszorozott ismétlésben került rá a nagy sima bútorfelületekre. Különösen a kerek asztalok lapjain, pompás csillag alakú díszítményként érvényesültek szépen.
Folytatás a III. részben.
Farkas Zoltán, 1930 –an megjelent cikke alapján
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook