Kenyér az ókorban

Kenyér 01 SOLYMÁR 2014 julius

Pompejiben korábban kiásott viszonylag jó állapotban fennmaradt sütőkemencét láthatunk, melyben még megpillanthatjuk azokat a kerek formájú közel kilós kenyereket.

 

 

A kenyér a régi népek életében sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint manapság. Már a görögöknél is, mint a mindennapi élet egyik legszükségesebb étket nagy becsben tartották. Amikor vendég érkezett a házhoz és a gazda különös figyelmet akart iránta tanúsítani azon melegében kenyérrel kínálta. Legalább is a jó öreg Homérosznál ezt olvassuk, amikor is elmeséli, hogy hogyan vendégelte meg Akinosz király a hozzá érkezett Odüsszeuszt. Természetesen a homéri időkben a húst sem vetették meg, Véletlenül sem voltak vegetáriánusok. Csakhogy az emberek, míg a korábbi időkben a húst többnyire magában fogyasztották, addig az ókorban már kenyeret is ettek hozzá. A szokásnak ez a lényegi változása nagy ugrást jelentett a civilizációban

A történelmi Hellász fénykorában később is jelentős szerep jutott a kenyérnek. A nép úgyszólván csak kenyéren élt, de azért a módosabb polgárok is bőven fogyasztották.

Ez utóbbiaknál a kenyér bizonyos módon elkészítve csemege gyanánt is szolgált, de ezt a csemegét, hogy milyen módon készítették el arról nem maradtak feljegyzéseink. Talán a kelesztett kenyér lehetett az, az ínyenc falat, melyről az akkori leírások említést tesznek. Érdekes, hogy a spártaiak csak bizonyos különös alkalmakkor ettek gabonakenyeret az ebédnél.

Solom például elrendelte, hogy az állam költségén eltartott polgároknak csak ritka nagy ünnepeken oszthatnak kenyeret.

 

 

A köztársasági Rómában az volt a szokás, hogy minden család maga sütötte meg a számára szükséges kenyérmennyiséget és ez a szokás még a császárság korában is fennmaradt, annak ellenére, hogy igen sok sütöde is működött az akkori itáliai városokban. Például minden római házhoz a konyha mellé épült egy sütőhelyiség is, melyet pistrina-k, magyarul; malomnak neveztek, mivel a lisztet is, itt a pistrinában őrölték. Egészen Róma bukásáig molnároknak (pistores-k) nevezték a pékeket, annak ellenére, hogy a pék és a molnármesterség már sokkal régebben különváltak egymástól.

Rómában akkoriban háromféle péket különböztettek meg; a fehér kenyér vagy gabonakenyér sütőket, akik a közönséges mindennapi étkezési kenyeret készítették; a tejes pékeket, akik a süteményeket sütötték; és a cukrászokat, akik a tortákat és a cukrászsüteményeket állították elő.

 

 

Athénban  nem háznál sütötték a kenyeret, hanem, mint ez ma is némely görög vidéken dívik, asszonyok sütötték a piacon, ahol azt mindjárt el is adták. Korabeli írások szerint ezeknek az asszonyoknak igen rossz nyelvük volt, akiket a vásárlás után ajánlatosabb volt mihamarabb elkerülni. A császári Rómában, hogy haladjunk a korral, a családok nem csak maguk sütöttek kenyeret, hanem állami pékségekben meg is vásárolhatták. Ezek az elárusító helyek a legszegényebb rétegek szükségleteit igyekeztek kielégíteni. A római sütőkemencék nem sokban különböztek a maiaktól. Pompejiben korábban kiásott viszonylag jó állapotban fennmaradt sütőkemencét láthatunk, melyben még megpillanthatjuk azokat a kerek formájú közel kilós kenyereket is, melyeket a kemencében találtak a várost feltáró régészek.

 

 

E kenyerek érdessége, hogy még a pék neve is jól kiolvasható a ropogósra sült kenyérhéjon. Ha meggondoljuk, hogy manapság a pékek mennyi vajat használnak fel a kenyérsütéshez, akkor talán érdekesnek fog tűnni az, az ókori információ, miszerint a római pékek egyáltalán nem használtak vajat a sütéshez, sőt, még az étkezéshez sem. Ugyan is a vaj, mint olyan, akkoriban csak gyógyszerként volt ismert. Vajat külsőleg kenőcsként és tapaszként gyulladás és bőrbetegségek gyógyítására – fogyasztva epehajtó – és hashajtóként használták.

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots