Kés – kanál – villa

588014

A gyerekek, akik nehezen barátkoznak meg az evőeszközök használatával, irigyen gondolnak vissza eleinkre, ugyanis nekik ilyesmire nem volt gondjuk.

 

 

Tenyerükkel merítették a vizet, mikor megszomjaztak, s villa helyett evéshez, a tíz ujjukat használták. Sok időnek kellet eltelni a stílustörténelem során ahhoz, míg eleink e szokásaikon változtattak. Évszázadok múltak el addig, míg napjaink kifinomult étkezési kultúrájában nélkülözhetetlen sokféle evőeszköz használata az asztalainknál általános lett.

 

Ókori merítőkanál bronzból

 

Első, egyik legrégibb evőeszközünk a kanál volt. Mintája, ugyanis már ősidők óta készen állt. A minta maga az emberi tenyér volt. Kezdetben ugyan kagylók héjával, fák levelével, vagy a félbevágott, s e célra alkalmas termésükkel helyettesítették, mígnem fából megfelelő merítő eszközt faragtak. Ezzel a kanállal ugyan még nem ettek, de már merítésre ezt az egyszerű eszközt használták.

 

Bronzból készült kanál az ókorból (részlet)

 

Egyiptomban már jóval időszámításunk előtt, rendszeresen használtak bronzból, elefántcsontból, művészi faragással díszített merítőkanalakat. Rómában meg már ismerték a mai kanálformát is, mellyel enni lehetett. Ám érdekes módon széles körben, mégsem terjedt el a használatuk. Majd csak a középkor – és annak is legvége – hozza meg a kanál használatának átütő sikerüket az uralkodó osztály felsőbb rétegeinek az asztalánál.

 

 

Ezeket az evésre használt kanalakat egyre drágább és nemesebb anyagokból készítették, s díszítették. Még ezeknél is fényűzőbb étkezési eszközöket készítettek templomi használatra. Ezek drágakövekkel kirakott, zománcozott, arany- és ezüstkanál remekek voltak.

 

 

Kése már az ősembernek is volt. Csontból és pattintott kőből, obszidiánból (üvegszerű, fekete ásvány) készítette azokat. Később, amikor eleink már a fém használatát is megismerték, bronzból utánozták ezeket a kezdetleges vágó eszközöket.

 

 

A kés csak jóval később kapott szerepet az étkezésnél. Lakomázó főuraink, még a középkorban is kézzel fogyasztották el a pecsenyét, Jellemző az volt, hogy étkezéseknél Inkább, csak a házigazda használt kést. Ő volt, aki az egészben feltálalt vadat szétosztotta az asztal körül ülő vendégei tányérjaira. Ennek a középkori szokásnak az emlékével még ma is találkozunk Angliában, ahol többféle pecsenyét egyben tesznek fel az asztalra, s azt a házigazda szeleteli fel a vendégeinek. Amikor aztán már az asztalhoz ülők mindegyikének volt kése, azokat nem csal evésre használtak. Nem dugták zsebre, hanem övükben viselték jól látható helyen, hogy mindenki megcsodálhassa és irigyelhesse.

 

 

A villa, az emberi ujjak csontból, később pedig fémből formált mása lett. Állítólag egy bizánci hercegnő találmánya, aki olyan kényes természetű volt, hogy az evésnél óvakodott kezét bezsírozni, s ezért nem az ujjaival fogta meg a húst a tányérjából kivéve, hanem egy csontból készült, ujjainak utánzatával átszúrva emelte azt a szájához. Ez a módi aztán olyan közkedvelté vált az udvarnál, hogy később már fogadásokon is ezekkel a csontujjakkal szúrták át a felkínált húsokat.

Egy ilyen lakomán látta meg a velencei követ ezt az újfajta ötletes szerszámot és hazatérve ajándékként magával vitt néhányat ezekből a furcsa evőeszközökből. Nem kellet sokat várni, s a dózse környezetében élőket is csakhamar meghódította az új találmány.

Egy másik változat szerint: Amikor II. Basil bizánci császár unokahúgát; Maria Argyropoulina görög hercegnőt férjhez adta II. Orseolo Péter velencei dózse; Giovanni nevű fiához, az esküvői asztalnál (1004.) a vendégek által hozott arany villákkal emelték az asztalkörül ülők a zsírosabb falatokat a szájukhoz A helyi papság látva ezt a dekadens viselkedést, természetesen azonnal elítélték ezt a szemtelen magatartást, mondván: „Isten az Ő nagy bölcsességével biztosította az embereknek a természetes villát – az ujjaikat.” Mikor a hercegnő négy évvel később pestisben elhunyt az egyház sietett kinyilatkoztatni, hogy ez a villa használatának következménye; Isten büntetése. Nem csoda tehát, hogy villa használat majd csak jóval később, a középkor második felében kezd majd elterjedni Európa szerte.

 

 

Többágú mai változatának használata, még a bizánci változatnál is nehezebben nyer lét jogosultságát Európában. Eleink még sokáig ragaszkodtak a hagyományos éteszközökhöz, a nyársnak, lándzsának kicsi másához.

 

 

Hogy ez a szúrószerszám milyen sokáig volt az asztalokon. az példázza, hogy a franciák és az angolok, még ma is e szúrószerszám nevével illetik a villát. (fourchette, fork).

 

A középkor híres étkezőszerszám készítői a Habánok voltak. Szinte az egész világ, Amerikát, s Kanadát is beleértve, az általuk készített késeket, kanalakat és villákat használták étkezéskor a nagyúri családoknál. Akkoriban egy-egy habán evőeszközre akár éveket is türelmesen vártak a megrendelők.Mátyás királyunkról jegyezték fel a krónikások; királyunk szépen és tisztán tudott étkezni, pedig evésnél legtöbbször csak az ujjait használta. A tizenhatodik, tizenhetedik század kelengyéiben, azonban már szerepelnek az evőeszközök. Igaz rendszerint csak egy-két kanál, kés meg villa kerül megemlítésre.

 

Mára a terítékek nélkülözhetetlen tartozékai lettek, a szebbnél- szebb formatervezett kések, kanalak, villák. Különféle étkekhez más és más evőeszközöket használunk, különböző formákban és méretekben. A kés és villa egyidejű használata bizonyos fogásoknál, általában húsételek fogyasztásakor, a kulturált étkezési forma alapkövetelménye lett.

 

 

A világon formatervezők hada dolgozik azon, hogy a terített asztaloknak ne csak használati eszközei legyenek ezek az evőszerszámok, hanem azok fényét megjelenésükkel is méltó módon emeljék.

 

Köszönöm figyelmüket:

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots