Közízlés, vagy?…

 

A személyiség kifejezése minden embernek olyan szükséglete legyen, akár öltözködésében, akár otthona megvalósításában, melyet maradéktalanul, vagyis kompromisszumok nélkül, bármikor, és bárki ellőtt hithűen felvállalhat. Ha természetes lesz számunkra, hogy a ruha, vagy az otthonunk berendezése nem csak külsőségek kifejezésére, díszletnek szolgálnak, hanem azok valójában személyiségünk, kultúránk és hovatartozásunk kifejező eszközei, akkor nagymértékben hozzájárulhatunk a közízlés alakításához, ami manapság olyan mélyen leledzik.

 

 

 

 

Vademecum – Vadetecum

Úgy megigéztek e szavak,

Hogy buzgón járod a nyomomat?

Kövesd csak, híven, tenmagad

S beéred – lassan – nyomomat

Nietzsche (Boros Dezső for.)

 

 

 

Amikor a lakásunkat berendezzük, személyiségükkel harmonizáló otthonos környezetet igyekszünk a rendelkezésünkre álló térbe beleálmodni. Nem egyszerű feladat. Még a leggyakorlottabb lakberendezőknél is előfordulhat, hogy hibáznak. Könnyen lehet, hogy engedve a reklámok csábításának, vagy a barátok szírén hangjának, a lakberendezői munkában a külsőség nagyobb hangsúlyt nyer a kelleténél. Ez természetesen, oda vezet, hogy a berendezés összképe önálló életre kel. Semmi köze sem lesz ennek a hamis miliőnek az abban élni kívánó személy, vagy személyek, egyéniségéhez, lelki alkatuk belső harmóniájához.

 

 

 

Az emberek többsége egy olyan világban él, ahol az őket körülvevő tárgyakkal vagy szimpatizálnak, esetleg közömbösek, vagy éppen ellenszenvesek. Mivel csak kevés embertársunknak adatik meg, hogy az egész világot magáénak tudja, ezért ebből a világból kisebb „részeket”, jobban mondva, különféle tér részleteket, térformákat különféle síkokkal – görbékkel és egyenesekkel – lehatárolunk és azokból ruhákat, bútorokat, használati tárgyakat, lakást formálunk. Mind ezek az ember lelkiségével összhangban alkotják aztán az „édes otthon” fogalmát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az embert a legközvetlenebbül körülölelő tér, mely éppen úgy magán viseli személyiségi jegyeinek tulajdonságait, mint akár csak a ruhája, az valójában a berendezett lakásának képe A lakás fogalma ezért is nem az otthon szinonim megfelelője. Az otthon fogalma a lakásnál jóval több jelentést hordoz magában. Az otthonunk: személyiségünknek elválaszthatatlan jegye, ugyanakkor önmegvalósításunknak, s kiteljesedésünknek a kohója is egyben.

 

 

 

 

Az otthon fogalma már gyerekkorban kialakul. Ezért is helytelen az elvált szülők esetében, ha a gyerek számára kialakított szoba örökös versenyben van Apunál és Anyunál. A gyermekben, ugyanis ez a káosz csak késleltetni fogja az otthonról alkotott elkezelését és így az önálló személyiségének kialakulását.

 

 

 

 

A zavar hatására, főleg a ráerőszakolt kettős otthonkép zűrzavara vezethet el oda, hogy a gyermek, aki még az „én kereséssel” van elfoglalva, elbizonytalanodik és a szülők helyett, barátainál, esetleg a bevásárló központok sekélyes világában próbálja megtalálni, a számára megfelelő otthonképet.

 

 

 

 

Persze nem szükségszerű, és ez nem csak az elvált szülők gyermekeire lehet igaz, hanem az olyan gyermekekről is elmondható, ahol a szülők ugyan boldog házasságban élnek, tehát ép családban nőnek fel, de a szülők döntenek, iskoláról, ruháról, szobájuk berendezéséről, a nélkül, hogy mind ezekről kikérnék a véleményüket.

 

 

 

 

 

Az ilyen gyerekekben a csalódás és a gyors kiábrándulás vezethet oda, hogy a kutató, kezdeményező készség előbb – utóbb kivész. Beérik azzal, hogy mások által elfogadott normákat kövessenek, s csoportokban verődve egyéniségüket feladva, bandákban tengjenek – lengjenek.

 

 

 

 

 

(Az ötven éven át sulykolt igénytelenség, a szocialista realizmus monoton egyhangúsága a lakáskultúrában éppen ilyen hatást váltott ki napjainkra a társadalom nagyobbik felében.) Az ilyen sokkhatáson átesett gyermekekből válhatnak majd olyan felnőttek, ha teljesen el nem züllenek, akik felnőve, a társadalomban ma is a „nem törődöm, semmi sem érdekel” tömeget alkotják.

 

 

 

 

Tulajdonképpen ők határozzák meg a közízlést, ők a nagy pártok szavazógépei, akik csak nehezen képesek elfogadni az újat, légyen az; társadalmi – vagy életmódváltozás. Következésképpen, ők azok, akik nem kedvelik az új szellemiséget, az új formákat, az új színeket és az új anyagokat sem, mely öltözködésükből és otthonuk igénytelenségéből is könnyen leolvasható.

 

 

 

 

‘Az élet egy nagy színház’, írja; Koppány Gizella egy tanulmányában, ahol az emberek ruhája a jelmez, otthonuk a díszlet és mi valamennyien egy szerepet játszunk. Anélkül, hogy tudatosítanánk magunkban egy kicsit, mindnyájan jelmez – és díszlettervezők is vagyunk ebben a „földi paradicsomban”, csak sokféleképpen közelítünk e szép és fáradságos

 

 

 

 

 

Vannak, akik irigylésre méltó könnyedséggel igazodnak el a környezetükben, és nem csak alkalmazkodnak hozzá, hanem azt alkotó módon alakítják is. Érzékenyen reagálnak az újra és saját énjükön átszűrve, továbbítják azt a környezetüknek. Ruházkodásuk és otthonuk is természetes. Ők azok, akiken, és akiknél különleges divatholmivá válik egy – egy különben értéktelen, hasznavehetetlen ócskaság. Még az össze nem illő tárgyak is harmonizálnak velük. Otthonukban, de rajtuk is, minden ‘jól mutat. Otthonuk barátságos – magától értetődik, hogy az ilyen emberek önbizalmat sugallnak, és a legtöbben irigyelik is őket. Az ilyen típusú emberek bizonyítják azt, hogy az öltözködés és a lakberendezés nem csupán pénztárca kérdése. A társadalmi haladás és fejlődés az Ő példamutatásuk nélkül elképzelhetetlen. Legtöbbször mártírok és csak haláluk után ismerik el jóindulatú társadalomformáló szerepüket.

 

 

 

 

Létezik egy másik embercsoport, akik egyszerűségüknél, és kortalan divat szemléletüknél fogva, hívják fel magukra és otthonukra a figyelmet. Öltözködésük és otthonuk berendezése egy életen át, kilengések nélküli, hasonló stílust követ, de soha nem lesz megunt. Mindig divatos marad. Az ilyen típusú emberek talán a polgári közízléshez állnak a legközelebb.

 

 

 

 

 

 

 

Akadnak, viszont olyan embertársaink is, akik túljátsszák a szerepüket és álruhába bújva, hamis csillogással körülvéve magukat, álarcuk mögé bújnak. Meghamisítva valós énjüket, önmagukat is becsapva, élik világukat soktornyos, múltszázad elejét idéző, sok milliót érő, proccos villáikban.

 

 

 

 

Ők hasonlóan nem vállalják egyéniségüket, mint a korábban említett tömegizést alakítók társadalmi csoportja, de velük ellentétben nem óhajtanak beolvadni a tömegbe, onnan inkább kitűnni szeretnének. Ők a legjobb vásárlói a régiség kereskedőknek és a különféle műtárgy árveréseknek Pótcselekvés ként feltűnően öltözködnek, lakásaik berendezése inkább hasonlít egy múzeumhoz, mint meghitt otthonra. Nyilvános helyeken mikor egymással társalognak, mindegyik azt hiszi a másikról, hogy süket. Egy szóval, harsányak, és úgy gondolják, ezt tehetik is, hiszen ők a ‘rendszerváltás’ nyertesei. Kivételezettek.

 

 

 

 

 

A feltűnő magatartásuk manapság sajnos, széles, főleg iskolázatlan tömegek számára követendő példa, melyben a média műsorai besegítenek. (Celeb – gyárak) Sajnos a különféle lakberendezési és építészeti magazinok cikkei, szinte kizárólag csak is az ő házaikat és lakásaikat mutogatják követendő példaként.

 

 

 

 

Az a néhány felsorolt viselkedési forma, melyek jól jellemeznek bizonyos társadalmi rétegeket, közel sem a teljesség igényével készült, de talán napjainkban a legjellemzőbbek. Ennek ellenére állítom; az élet attól szép, hogy ennyi félék vagyunk, és ilyen színesen éljük meg rövidre szabott életünk mindennapjait.

 

 

A baj akkor van, ha ezek a sémák nem elég rugalmasak, és figyelmen kívül marad az egyéniség, az önmegvalósítás akaratának tiszteletbetartása. Annál rosszabbat el sem követhet egy szülő, sem egy társadalom, hogy rá kényszerítse gyermekére, állampolgáraira a követendő stílust és magatartást, hiszen ilyen nyomás alatt az emberek könnyen reagálnak Pál – fordulással.

Soha sem tagadhatjuk meg önmagunkat. Viseljünk bármilyen jelmezt, vagy éljünk bármilyen díszletek között, a hamisság, úgy is égetni fogja bőrünket, mint ‘Neszszusz vére’. Hamis próféták maradunk.

Öltözködésünkkel, otthonunk kialakításával az életünk, jellemünk mindig nyitott könyv lesz, bármely nyitott szemmel járó, a részletekre odafigyelő ember számára. ‘Nem szabad vizet prédikálni és közben bort inni, mondja egy találó magyar közmondás.

 

 

 

 

 

A pillanatnyi hangulatváltozásunk is nagy hatással lehet akár öltözködésünkre, akár lakásunk átrendezésében. A jó kedvű ember, de akár a búskomor is, rövid időn belül hajlamos szélsőségekre. A jó kedélyű ember bátran vállalja önmagát, nem bánja, ha felfigyelnek öltözködésére, otthona berendezésére, vagy, ha éppen összesúgnak a tömegízlést követők a háta mögött.

 

 

 

 

A szerepet játszó ember legtöbbször elrejtőzne a világ elől. Ő depresszióra hajlamos és önmagát, ha lehetne, soha sem vállalná, Közülük a legtöbben az életüket sem természetes úton fejezik be.

Summázásának fogadjuk el a személyiség kifejezése minden embernek olyan szükséglete legyen, akár öltözködésében, akár otthona megvalósításában, melyet maradéktalanul, vagyis kompromisszumok nélkül, bármikor, és bárki ellőtt hithűen felvállalhat. Ha természetes lesz számunkra, hogy a ruha, vagy az otthonunk berendezése nem csak külsőségek kifejezésére, díszletnek szolgálnak, hanem azok valójában személyiségünk, kultúránk és hovatartozásunk kifejező eszközei, akkor nagymértékben hozzájárulhatunk a közízlés alakításához, ami manapság olyan mélyen leledzik.

 

Kérem, hogy mindenki maga döntse el a felkínált képekből, hogy számára melyik kedves és melyik visszataszító! Tudják? “Ízlések és pofonok különbözőek.”

 

Köszönöm figyelmüket: Horváth Tamás

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots