Munka – család – becsület II. befejező rész

Munka - család -  becsület II. rész 01 MESTERSÉGEK KÖZÉPKORBAN

 

Közel ötszáz éven keresztül virultak a céhek és tagadhatatlan szerepük volt a középkori városok és azok iparának kifejlődésében és olyan műremekek megalkotásában, mint a katedrálisok, paloták, azok csodálatos berendezései.

 

 

 

Várépítő céhlegények a középkor táján.

 

A sokszor keservesen megélt évek után, melyekben az apród tisztességben, engedelmességben és sok szakmai tudásnak elsajátításával felnevelkedett, a mester köteles volt őt jótállói és más becsületes mesteremberek jelenlétében, felszabadítani. A ceremónia a felnyitott céhláda előtt zajlott, ahol a legény megköszönte Istennek, mesterének és jótállóinak, hogy a szakmát kitanulhatta.

 

A felszabadítás után új élet következett. A mester tanítványát ellátta tisztességes ruhával, kevés készpénzzel és végül érdeme szerint megvendégelte. Ettől a pillanattól kezdve már heti bérért dolgozhatott, de inasokkal már csak fizetségének elvesztése ellenében barátkozhatott, viszont a többi legény, csak az úgy nevezett ‘társpohár’ megfizetése után volt hajlandó, maguk közé befogadni.

 

A társpohár menüje – például a nagykárolyi szíjgyártóknál – egy kappanból, legalább három tál ételből, és 12 icce borból állott.

 

 

Erdély, gótikus ajtó Beszterce egyik házán, szemöldökkövében az 1480-as évszám

 

 

 

 

A mulatság után a kadetből társlegény lett, de sokszor ez a költséges mulatság nem volt egy egyszerű eset, hiszen, mint említettem az inasévek alatt a legényke pénzt a mesterétől nem igen látott.

 

A felavatásra, ezért legtöbbször keresztanyát és keresztapát kellett választania az inasnak, akik a ceremónia költségeit állni tudták. Viszonzásképpen a későbbi mester, választott keresztszüleivel élete végéig jó viszonyt ápolt. Újévkor ajándékokkal tisztelte meg őket és atyjoknak meg anyjoknak szólította mind kettőjüket.

 

A felszabadult legények a céh kebelén belül külön szervezeti formában tömörültek. Saját elöljárót választottak. Ő volt az atyamester, aki elnökölt a gyűléseken, elszállásolta a vándorlegényeket, őrizte a legények társládáját, azaz a pénztárt. A mindenki által befizetett tagdíjakból és bírságokból fizették beteg társaikat és fedezték egyéb kiadásaikat. A pénztár ellenőrzésére volt hivatott még másik két választott, úgy nevezett ‘öreglegény’, akik az atyamesterrel együtt a legények erkölcsös életét is felügyelték. A tolvaj társaikat veréssel, a haszontalan kocsmázó lustákat pedig pénzzel büntették meg.

 

 

 

 

Augustinus Corvina kódex, cimeres aranycsatja (Buda, 1480-as évek) és

A gölnicbányai csizmadiák céhkupája (kassai jeggyel, 1524. körül)

 

 

A szigorú rendtartás mellett nem vitatható, hogy az ivásra és áldomásra való okok módfelett sokat szerepelnek a céhek irataiban, és az sem vitatható, hogy néha fontoskodásnak tűnő apróságaik gátjai voltak a gyorsabb ipari fejlődésnek, de a munka becsülete és a kezük nyomán született kisipari remekművek, melyek egy-egy darabja manapság az iparművészeti múzeumok féltett kincsei, ennek az ipari társulási formának, és szigorú, következetes szabályzatának köszönhetően jöttek létre. Amilyen részletesen rendelkeztek szabályaik az ivászatokról és megvendégelésekről, éppen olyan szigorral írták elő a munkával kapcsolatos kötelességeket és az igen hosszúnak tűnő munkaidő kitöltésének rendjét.

 

 

 

 

 Bronz asztali óra, Schmidt János keze munkája (Kassán 1643-ban) és Esterházy Miklós arannyal hímzett vőlegényi dolmánya ( XVII. század)

 

 

Például a komáromi csiszárok előírása szerint hajnali 3-kor kezdték a munkát és este 8-ig dolgoztak, vagy a kassai könyvkötök, akik nyáron reggel 4-től este 9-ig, télen pedig hajnali 3-tól este 10-ig voltak kötelesek munkájukat elvégezni. Ezen a szigorú előíráson Mária Terézia rendelete ugyan enyhít, de még ezután is a közel15 órai munkavégzésben, csak a kötelező ebédidő megtartása jelent némi könnyebbséget. Ezután minden vasár- és ünnepnap a pihenésé. A fizetség viszont igen szerény. Kasán a XVII. században, hogy az előbbi példát folytassam, a leírások szerint a céhlegények heti bére 25 és 48 pénz volt, míg egy font hús ára 1 – 1pénz, egy pár csizma 2 forint, míg egy posztónadrág 1 forintba is került.

 

 

Övcsat (ötvösművészetünk remeke – Magyarország, XVII. század közepe)

Ha a legény mesterré akart lenni jött a ‘bujdosás’, ugyanis a céhtörvények előírták a vándorlást, ami azt jelentette, hogy a legénynek, legtöbbször három évre, külföldön kellett munkát vállalnia. A mesékből is jól ismert módon, hátán a batyujával nekivágott a legény a világnak, és ha elért egy városba vagy a szállóhelyre (Herberg) ment, vagy, ha ilyen nem volt az atyamesternél jelentkezett, ahol pár napig ellakhatott, míg munkát találtak neki. Érdekes megemlíteni az abbéli gondoskodást, ha egy vándorlegény megbetegedett, a céh szabályzata előírta, hogy 2-2 társa felváltva ápolja felgyógyulásáig, amiért térítést nem kellett fizetni.(középkori T.B. ellátás)

 

Miután a mesterlegény vándoréveit kitöltötte, kérhette mesterré való felavatását és a céhbe való felvételét. A céhmesternél köteles volt bemutatni, vándorlókönyvét, keresztlevelét, inas levelét, erkölcsi bizonyítványait, majd ez után a városi hatóságtól polgárjogot és letelepedési engedélyt kérvényezhetett. Ha mind ezeken túl volt és az engedélyeket is megszerezte nekiláthatott a ‘remeklésnek’. A céhek már 1439-ben előírták, hogy céhmester csak az lehet, aki a szakmájában képes egy remeket, azaz egy vizsgadarabot előállítani, amivel az új mester a város elöljáróinak és a látómestereknek bemutathatja tudományát. A remekmű elkészítésének kötelezettségével a kontárokat igyekeztek a céhmesterek maguk közül kiszorítani. A siker után itt is kötelező volt a megvendégelés, ami a többi mesterember megismerésével járt.

 

 

 

 

Eger – Vármegyeház kovácsoltvas kapuja (1760-61, Fasola Henrik műve) és erdélyi, barokk  ruhásszekrény (XVIII. század eleje)

 

A mesterebédet követte egy év múlva a mesterasztal, melynek kötelezettsége, még azzal is ját, hogy a mesternek ekkorra asszonyt kellett vinni a házhoz. A mesterasztal, ahová már nem csak a mestereket, hanem azok feleségeit is köteles volt meghívni a házigazda, igen bőséges kellett, hogy legyen. Itt is az előírás volt a szentség, ami persze céhekként változott. Példának egy előírás a veszprémi tímároktól: ‘az ebéd pedig legyen jól elkészítve tehénhúsból, őzhúsból, borjú- és bárány húsából, tyúkból és sült malacból, ludakból, kappanokból és mentől jobb bort vigyen elegendőt’.

 

 

Codelli József – Steidner József – Undersinger József, gyógyszertári berendezés ( Kőszeg, 1744.)

 

 

Később e nagy dínomdánomokat Mária Terézia rendeletileg korlátozta és helyette a céheket kötelezte, hogy Úrnapi körmeneteken saját zászlójuk alatt felvonuljanak. Ez időtől fogva kötelező volt továbbá a céheknek vasár- és ünnepnapokon misét is mondatni a templomukban. A céhek évente négy alkalommal üléseztek, ahol a szervezett dolgait vitatták meg és az esetleges peres ügyekben az elnöklő céhmester, döntést hozott. Az elnököt évente újra választották és természetesen ezen alkalomból is nagy ünneplést, csaptak. A megválasztott új elnök a város bírája előtt esküt volt köteles tenni.

 

 

 Balatonfüredi készlet (Herend, 1858.)

Összegezve a leírtakat: bárhogyan is nézzük a régi céhek életét, el kell, hogy ismerjük – már csak a ránk hagyott remekmívű darabjaik alapján is – a bennük tömörült mesterek – a városi polgárság – vetette meg az alapjait a városi életnek. Műveltségükkel és pénzükkel ők táplálták a művészeteket, ők tartották fenn az iskolákat, kórházakat és ők egyesítették magukban – hazánkban is – a társadalom legszorgalmasabb, legdolgosabb elemeit.

 

 

Köszönöm figyelmüket. 2004-02-18

 

Horváth Tamás

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots