Naplemente Balatonföldváron

Naplemente I.

 

Balatonunk partján még sohasem találkoztam embertársammal, akit a nyári naplemente szépséges látványa, ha csak egy pillanatra is, magával ne ragadott volna.

Ám az ilyen látvány nincs ingyen. Fizetnünk kell érte. Méghozzá, elhomályosuló tekintettel, összeszoruló torokkal, s ami még ezeknél is rosszabb; könnytől ázó szemeink törölgetésével.

 

 

Nincs ebben semmi szégyellni való. Ugyanis, ha szeretné valaki a rejtekébe pihenni siető, fényes Napgolyónkat aznapi utolsó útjára elkísérni, akkor annak bizony illik ezt a lopva-lesett élményt megkönnyezni.

 

De ne legyünk túlzottan érzelgősek!

Hétköznapi oka is lehet annak, hogy a szemünk ilyenkor könnybe lábad. Megeshet, hogy egyszerűen belekáprázik a vízen fénylő „aranyhíd” ragyogásba. De ki tudja? Tán még az is lehet, hogy e látványtól a fagyos lélek melegszik fel oly magas hőfokra, aminek hatására aztán az érzelmeink túlcsordulnak és könnyünk kibuggyan a szemünk sarkán.

 

Ki – ki válassza magának, a neki tetsző magyarázatot. Könnyek ide – könnyek oda, találgathatunk, magyarázhatunk, de a tény az tény marad. A valóság aztán úgyis az lesz, hogy estebédhez terített asztalt is odahagyva, mikor eljön a nagy esemény ideje, sietve kiállunk a lassan lecsendesedő TÓ partjára, és szemünkkel a látóhatár mélykék dombjait fürkészve, jóleső izgalommal várjuk, hogy az „égi vezénylő”, helyét elfoglalva, beintsen karmesteri pálcájával és felcsendüljön minden idők legnagyszerűbb szimfóniája. Kezdetét vegye a mi Balatonunk páratlan fény és árnyjátékának zenés, színi előadása.

 

 

Ma is, mint oly sokszor már életem során, sokad magammal állok a földvári sétány százévesnél is öregebb platánfáinak lombjai alatt és egyszerűen képtelen vagyok levenni szemem könnyben ázó tekintetét az északi part dombjai mögé lepihenni csoszogó öreg Napgolyónkról, a mai est ünnepelt karnagyáról.

 

Harmadik csengetés.

Fokozatosan halványulni kezdenek az eddig ragyogó színek.

Megszólal egy égi hang:

– Felkérjük kedves közönségünket; rádió telefonjaikat az előadásunk idejére szíveskedjenek kikapcsolni! Köszönjük a megértésüket.

A nézőtéren most hirtelen néma csend támad.

Végre kezdődik. Sóhajtanak fel, velem egyszerre, a parton szájukat tátó bámészkodók.

Csodás a látvány.

 

Már az első kép is szívet melengető.

A varázslatosan ragyogó mély sötét színek játékához az égi vezénylő pálcájának egyetlen intésére felcsendül a természet hangjaiból komponált zenemű lelkeket megrázó fortissimója.

 

 

A gyorsan pergő események színes kaleidoszkópjának elbűvölő játékát Isten teremtményeiből verbuvált kis muzsikusoknak egész hadseregének dallamos játéka kíséri. A változó színekkel összhangban egyszerre sír fel a földvári zenekar ezer és ezer kabócájának hegedűje, az északi part felől érkező hűs, szellő rázta platánfalevelek zizegő zúgásának halkan neszelő muzsikája, s a parti sások fuvolázó susogásának megannyi álmodozásba ringató szólamának dallamos harmóniája.

 

 

Fények, árnyak és hangok, egy csodálatos világ harmonikus képében, a szemünk láttára és fülünk hallatára fonódnak egymás ölelésébe.

Az igazi szépségek, ha jól figyelünk, azonnal megérezzük, hogy a nagy mű apró részleteiben vannak elrejtve.

Aki csak nézni jött, az bizony most pórul jár. Hiszen itt és most egyszerre kell látni, szagolni és hallani.

 

Láthatjuk, amint a frissen ébredő sötétség és a fáradtan pihenni siető világosság beletörődnek az élet mulandó szépségének isteni akaratába. Sietve ölelésre tárják karjaikat, de a kíváncsi tekinteteket látva pironkodó orcával szégyenlősen menekülnek egymás karjaiba. Majd még ezt is kevesellve, máris megmártóztak az ég kékjének, egyre sötétedőbb, ránk nehezedő homályában.

 

A sétányon velem ámuló közönség legnagyobb gyönyörűségére elénk kifeszített festővásznán az égi díszletező parancsára a színek megannyi árnya egymást váltja gyors egymásutánban, s közben egy percre sem hallgat el a természet hangjának ünnepi szimfóniája.

Aki szerencsés és nézője, hallgatója lehet egy ilyen emberi szemnek és fülnek, szinte befogadhatatlan szépségű zenés színi előadásnak, az már a látvány- és a hangok összecsengő harmóniájától is megrészegszik.

Mi csak állunk a platánok alatt mozdulatlanul és némán bámulunk.

 

 

 

 

Ilyenkor az idő, bárhogy is szeretnénk megállítani, könyörtelenül rohan. A képek egyre – másra peregnek, a zenekar pedig, szinte észre sem vesszük, már régen a nagy zenemű utolsó akkordjait játssza.

Figyelmünk most önkéntelenül is a TÓ víztükrének gyémántos csillogására terelődik.

Az egyre nyugalmasabb, már-már mindent beborítani készülő aranyosan elcsendesedő egyhangúságot, most még néhány elszórtan kint rekedt vitorlás sziluettjének fehéres villanása egy röpke pillanatra meg – meg zavarja, de már csak percek kérdése, és a lassan fáradó ragyogás ezt a kevés kis tarkaságot is a sötét köpönyege alá vonja.

 

 

Fa és műanyag testű büszkeségei a nappali tarajos hullámoknak már csak fittyet kötélzetükkel elárvultan siratják a nem is olyan régen, még széltől dagadt fehér vásznaikat. Egy – egy elkésett hullámra ugyan még megremegnek, de lassan már ők is beletörődnek elkerülhetetlen sorsukba és megnyugodva várják az isteni előadás végjátékát; a leereszkedő, mindent eltakaró esti sötétség rájuk szakadó nehéz függönyének súlyos magányát.

 

 

Ez itt már a nyugalom, a csend és a hamarosan bekövetkező éjjeli világ sötétségének magányossága, az élő és élettelen természet reggelig tartó pihentető várakozása.

A parton senki sem mozdul. Egyre éhesebben, de türelmesen várjuk a záró képeket:

Az égi karmester kissé még kivár, miközben nappali vidám ragyogását lassan és bágyadtan felejteni kezdi. Utolsót csendülnek Isten kis zenészeinek is muzsikáló hangjai. A mester nehéz szível. de végül maga mellé engedi vezénylő pálcáját. Ragyogó, de már fáradt tekintetével lassan felénk fordul, s mélyen meghajolva megköszöni a látványtól még mindig álmélkodó, könnyes szemű közönségének, a ma esti együtt eltöltött szép perceket.

Látszik rajta, hogy nagyon megviselt. Legszívesebben már az ágyában feküdne.

De aztán utolsó erejét még egyszer megfeszítve a színét narancsból mélyvörösre, majd sötét bordóra változtatja, s akár egy hatalmas labda, kimerülten gurul le az égi színpadról a látóhatár hegyei mögött elterülő világ mélykék sötétjébe.

 

 

Itt most nem zúg fel a taps, itt most nincs értelme bármiféle újrázásnak. Itt csak könnytől nedves szemek, és néma csend ünnepeli a páratlan karmesteri teljesítményt és a nagy zenés színjáték még soha sem látott szerzőjét; magát az Úristent az égben.

 

 

Nehéz most megszólalni.

Mégis, ha bárhol kérdeznék a világon, milyen is a mi Balatonunk napnyugtakor?

Én, ha csak ennyit is, de ezt biztos, hogy elmesélem Róla.

 

 

Köszön a figyelmüket.

 

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots