Örökös napsütésben 01

Napléménte pálmafákkal

Egy Karib szigeti lakberendezési iskola életének naplójából (2006. Októbere)

Vízből lettünk, porrá leszünk

„Emberi gyarlóságunkat, felületességünket az bizonyítja a legjobban, hogy a hozzánk – szemléletünk körébe – legközelebb eső dolgokat, jelenségeket, kevésbé ismerjük, mint a távolikat. Ezeket igénytelenségünk folytán csak egyszerűen tudomásul vesszük.”

Pentsy József (Iparosok olvasótára1902.)

 

– Azt hiszem – jelentett ki francia belsőépítész barátom; Pierre – itt a karibi szigetvilágban érthető csak igazán, hogy miért is tartják a tudósok az élet első otthonának a tenger vizét

Kivételesen ebben most  egyet értettem Pierre-l, de tüntetőn néma maradtam. Így szerettem volna a tudtára adni, hogy ebben a délutáni forróságban nem vagyok vevő az evolúcióról szóló további fejtegetésére.

 

Némaságomat azonban éppen ellenkezőleg, egyfajta biztatásnak vélhette barátom, mert  már osztotta is volna   tovább az észt, ha a figyelme hirtelen nem egy parton felejtett üres kókuszdió félbevágott héjára terelődik.

Lassan odasétált, felemelte, majd a tűző Nap felé fordította s belenézett. Lukat kereshetett rajta. Gondolom egyet sem találhatott , mert a vizsgálat végén elégedetten megjegyezte: hibátlan darab.

 

Fogalmam nem volt, hogy Pierre  mihez kezd majd ezzel a dióhéjjel. Ő  bezzeg kicsit sem törte a fejét a talált tárgyának új funkcióján, mert a következő pillanatban már a keze fejét csuklóig fúrta  a  parti föveny napfénytől  szikrázó hófehér porába, majd a markával kibányászott forró  korallszemcsékkel  csordultig töltötte az alkalmi edénykéjét.

Amint  megtelt, megbillentette s a tartalmát  idegtépő lassúsággal   a szabadon maradt, kávébarnára sült kézfejére rápergette.

– Heuréka!- kiáltott fel Pierre, amint a kis edény tartalmának minden szeme lepergett. Csak csodálni tudtam, hogy ez az egyszerű  játék, mennyire lázba hozza. Teljes extázisba  jött annak a látványától, hogy  az ujjai közt  lecsordogáló fehér pór lassan megtölti azt a mélyedést ahonnan a dióhéj tartalmát előzőleg kibányászta.

Amíg ő játszott én a tűző napon csendben várakoztam. Gondoltam amíg a dióhéjjal tölti az idejét, addig sem kell hallgatnom az előadást az élet keletkezéséről.

De nem így történt. A kegyelmi állapotnak hirtelen vége szakadt.

– Tulajdonképpen minden életnek, és  nem csak a moszatoknak,rákoknak,  halaknak, hanem a most szárazföldön élő összes álltnak, köztük nekünk  embereknek is . valaha tenger víz volt az igazi otthonunk – mondta Pierre miközben szemeivel a végtelen kékség horizontjába révedt.

 

Ezzel a kinyilatkoztatással úgy látszik nem érte be mert, villámgyorsan talpra szökkent és az eddig oly nagy becsben tartott dióhéjat, széles ívben a közeli pálmaligetbe hajította. Gyors kézmozdulatokkal lesimította magáról az izzadt bőrére ragadt korall szemcséket  majd sarkon fordult és karjait az ég felé tárva,  lerohant a  partra. Mire utolértem, már  a langymeleg vízben tapicskolt, s közben az élet első otthonáról alkotott véleményét artikulálatlanan üvöltéssel belekiabálta a  karibi világ forró csendjébe:

 

– Lehetünk feketék, fehérek, sárgák, de a vérünknek, a szöveteinknek nedveinknek, az enyémnek, tiednek, de minden más élőlénynek is a világon – bökött a mutatóujjával az előtte elterülő hatalmas víztömegre –ez a csodálatos óceánikus sós folyadék, ez itt valamennyiünknek ősi otthona.

– Hidd el! – Artikulálta tovább Pierre – minden életnek ez a sós víz volt az alapja.  Ez az Isten áldotta gyémántcsillogású ásványi anyaggal telített víz volt az, amelyet mi mindannyian, lekicsinylőn, csak úgy nevezünk, hogy sós víz.

 

– Vedd tudomásul, hogy a tengervíz alkotó elemei szakasztottan ugyanazoknak a sóknak és nedveknek az  elegye, s benne majdnem ugyan olyan arányban, mint ahogyan az bennünk ma is megtalálható.

Gyorsan kihasználtam a rövid beállt csendet, míg Pierre levegőt vett és az egyre erősebben tűző napsugarak elől  egy megdőlt törzsű mangrove pálma, némi enyhülést ígérő, picinyke árnyékába menekültem.

Pierre, s ezt már tapasztalatból tudtam, ha egyszer belekezd világot megváltó evolúciós elméletéének a fejtegetésébe akkor annak  a délutánnak lőttek.

Érdekes, de a tanítványai az egyetemen,  éppen ezt szeretik benne. Imádják, ha bármiről mesélni kezd.Mit imádnak rajta?

Már régen a parti zátonyok langymeleg vízében búvárkodhatnék, ha pechere ezen a teljesen üres parton ma éppen nem az unatkozó francia barátomba botlok .

 

Pierre türelmesen kivárta, amíg elfoglalom új helyemet az  árnyékban, s már folytatta is elmélkedését egy kérdéssel:

– Tudod, miért olyan vonzó és nélkülözhetetlen nekünk, embereknek a konyhasó?

Pisszezni sem mertem. A válaszolás jogát jobbnak láttam  fenntartottam a kérdést feltevőjének.

– Nos, azért,  mert bizony ez a csillogó ásványi anyag, mely Isten egyik legnagyobb adománya volt a világnak,  még ma is csodákra képes.

Ez a fehér kristály tartósít, fényesít, ízesít és az oldata – mutatott a tenger vizére – olykor még a félholtakat is életre  kelti a kórházi ágyukon..

– Mondhatsz bármit is nekem – esküszöm meg sem mertem szólalni, nem hogy  mondani – a mi nagy büszkeségeinknek; az érzelmeinknek, a tudatunknak, a vitalitásunknak nem más, mint egyetlen csepp sós tengervíz a bölcsője.

Óriási tévedés – harsogta Pierre  – az olyan állítás, miszerint mi ” pórból lettünk”.

– Mi ugyanis sohasem lettünk pórból, mint azt a Biblia állítja. Mi ennek a sóoldatnak a koncentrációja vagyunk. És most az évmilliók elmúltával egy  kicsit, ha különbözünk is ennek a csodálatos víztömegnek az összetételétől, az csupán csak azért lehetséges, mert mi változtunk, miközben ez sós lé – mutatott az azúrkék végtelenségre – megmaradt eredeti, ősi állapotában.

 

Szerettem volna ellentmondani  Pierre – nek, de most is megelőzött.

– Sajnos ez csak akkor és úgy igaz, ha tékozló környezet szennyezéseink felett, most egy pillanatra szenet hunyunk.

Ehhez tényleg nem volt mit hozzáfűznöm. Pontosan ere gondoltam én is.

Ezek után beláttam; rám itt semmi szükség, hiszen tanító mesterem egymagában is elég jól elboldogul a gondolataival.

– De az biztos folytatta azonban Pierre – , hogy amíg tenger és mi emberek létezni fogunk a Földön, elválaszthatatlanok leszünk egymástól.

– Ezt meg miből gondolod? – kottyantottam véletlenül közbe, de azonnal meg is bántam.

 

– Leginkább abból, hogy este, amikor a tengerparton állok, tisztán kialakul bennem egyfajta olyan érzés, amelyik azt  súgja nekem,  hogy az énem egy hiányzó darabkája nem más, mint ez a csendes, bár olykor üvöltve morajló, fröcskölve habzó, hatalmas víztömeg. Ez a víztömeg pedig éppen úgy hozzám tartozik, mint akár csak a levegő.

 

Nem szégyellem bevallani. De reggelenként, mikor kiállok a tengerpartra, az. az érzésem támad, hogy együtt rezdül minden porcikám ezzel a hatalmas végeláthatatlan kékséggel.

Ha örül, én ujjongok, ha haragosra tarajozza fodrait egy ördögi szélroham, összeszoruló mellel bámulom, és ha felhők árnyékolják be, mintha az agyvelőmet ólomporral szórnák be, én is vele nehezülők el. Amikor meg a hullámai között lebegek, érzem, ahogy a bőrömet kedvesen és lágyan simogatja. Amikor a hullámait meg a zátonynak, partnak hallom csapódni, olyan a ritmusa, mintha csak a szívem dobbanását vagy éppen az ereim lüktetését utánozná.

 

 

Jórészt ezek az érzések vezetik a kezemet is, mikor egy tengerparti szálloda, vagy akár csak egy kedves, kis, parti nyaraló berendezésének terveit igyekszem a laptopom képernyőjén megrajzolni. És akkor erről a gyönyörűségesen szép színes világról még  egy szót sem ejtettem.

 

 

Ahogy ezt mondta a szememmel önkénytelenül is követnem kellett Pierre széttárt karjaival megjelölt irányba.

A látvány tényleg lenyűgöző volt.

 

Most vettem csak észre, hogy a lenyugodni készülő Nap narancsvörös színe, a tengervíz  eddig gyémántos csillogású türkizét, smaragdra majd  ezüstös  szürkére festette. Majd  ez a  gyönyörűséges ezüstös szürke kép lassan kisasszony rózsaszínre, s kevéssel később meg  mélybordóra színeződött. Végül a napgolyó  egyre bágyadó fényére a színek gyászos ruhát öltöttek s máris feketében siratják, nappali élénkségüket.

 

 

Az isteni ecsettel mázolt képhez a távolból vidám, vérpezsdítő karibi ritmusú dallamot sodort felénk a közeledő sötétedéshez társuló lágy tengeri fuvallat.

Hirtelen farkaséhes lettem. Míg a barátom hallgattam, az egyre gyakrabban megkonduló gyomromról teljesen megfeledkeztem.  De most lelki  szemem előtt hirtelen megjelentek azok a hangulatos kis parti bárok képei, melyek egyikébe esténként éppen Joseph barátunk trombitájának vidám hangja csalogatja a parton őgyelgő éhes és táncolni vágyó vendégeket az ízlésesen terített asztalaikhoz.

Mostanra már biztos, hogy egyetlen szabad asztal sem maradt a csillagos éggel fedett teraszokon. A vidám zsibongásban, a csábítón csinos, karibi pincérlányok pedig már rohanva hordják szét  a tenger gyümölcseivel bőségesen megrakott, hatalmas, faragott fatálakat.

 

Halak, rákok, kagylók, és ki tudja még milyen tengeri herkentyűk ropogós pirosra sütve, kelletik magukat a nyálukat csorgató ínyenceknek. Na és hozzá azok a fantasztikus köretek?

Nyers és roston sült zöldségek sokasága a tisztára mosott hatalmas kagylóhéjakban és pálmalevelekben  feladva, a szivárvány minden színében pompáznak a pasztellszínű mártások és öntetek társaságában.

 

Csak nagyokat nyelek, ha egy ilyen terített asztalra gondolok.

Erről a mennyei, ezernyi finomságról, akár csak egyszer is lemaradni éppen olyan bűn,  akár Joseph barátunk trombitajátékát vattával betömött fülekkel hallgatni, vagy az esti naplementének a tengerparton hátat fordítani.

 

Mind ezek, itt ebben a paradicsomi világban, Istennek olyan máshol nem hasonlítható adományai, melyek emberi ínynek, fülnek, vagy szemnek kivételes ünnepi ajándékai.

 

Na és a sok különféle ízű, és  színű koktél, azokban a fantasztikusan    feldíszített poharakban?

 

 

Nagyot kordulhatott a gyomrom, mert Pierre végre elhallgatott. Sőt fülelni és szaglászni kezdett a levegőben. Azt hiszem mostanra  már ő is farkas éhes lett.

 

Jó gondoltam, mert francia barátom hirtelen elfeledkezett sóoldatról, tengeri elegyről, a hullámok lüktető ritmusáról. Amint meghallotta Joseph barátunk trombitajátékának vidám sivító hangjának  halk foszlányait és megérezte a levegő fuvallattal felénk sodródó sült, tengeri finomságok  ínycsiklandozó illatát, úgy faképnél hagyott, mint annak a rendje. Mire bármit is mondhattam volna, Ő már messze járt.

Talán már félúton járhatott, mikor a rohanásán kissé lelassított, de éppen csak annyira, hogy ziháló kiabálását még meghalljam:

– Reggel hozd magaddal a keskenyebbik deszkádat, mert úgy hallottam Joseph – éktől, hogy holnap ritka, nagy hullámok érkeznek a kontinens felől.

– És, ha mégsem? – kiabáltam vissza.

Nos –felelt rá Pierre – ha még sem, akkor sem dől össze a világ,. Legalább nyugodtan tudunk majd  agyalni holnap is az életet titkairól.

Jó, hogy közben teljesen besötétedett, mert barátom így már nem láthatta a grimaszt az arcomon.

 

Hogy szörfözéstől, vagy belsőépítész barátom újabb agyalástól féltem jobban, azt ma már nem tudom, de a kettő közül tudom, még ma is inkább a hullámokat választanám.

Folytatás következik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots