Örökös napsütésben I. fejezet I.rész

Napléménte pálmafákkal

Egy Karibi szigeti lakberendezési iskola életének emlékeiből (2006. Októbere)

Vízből lettünk, porrá válunk

 

„Emberi gyarlóságunkat, felületességünket az bizonyítja a legjobban, hogy a hozzánk – szemléletünk körébe – legközelebb eső dolgokat, jelenségeket, kevésbé ismerjük, mint a távolikat. Ezeket igénytelenségünk folytán csak egyszerűen tudomásul vesszük.”

Pentsy József (Iparosok olvasótára1902.)

 

– Azt hiszem – mondta francia belsőépítész barátom; Pierre – itt a karibi szigetvilágban van csak igazán értelme annak a gondolatnak, hogy  ” Az élet valóságos otthona  a tengervíz”.

Kivételesen ebben most  egyet értettem a barátommal, de tüntetőn sem igent, sem nemet nem mondtam a felvetésére. Néma maradtam.

Tudtam, ha most megszólalok,  nekem annyi.  De annyi a mai napomnak is. Hallgathatom Pierre evolúcióról szóló fejtegetését napestig.

 

Tévedtem.  Hallgatásomat barátom  ellenkezőleg,éppen hogy egyfajta biztatásnak vélhette, mert anélkül, hogy akár egy pislantásra is méltatott volna, már is a folytatta, jobban mondva folytatta volna, ha…?

Már éppen  osztotta is  volna   tovább az észt, mikor  – Istennek hála – a figyelme hirtelen egy rég a parton ottfelejtett üres kókuszdió félbevágott héjára terelődött.

Komótosan kézbe vette, majd gondosan a Nap felé tartotta. Gondolom lukat kereshetett rajta, de aztán, hogy egyet sem talált, elégedett mosollyal az arcán, csak ennyit mondott: Remek.

 

Az eszköz ezzel a kezében volt, dehogy mihez kezd vele? Arról fogalmam sem volt.

Pierre – nek azonban nem okozott gondot, ezt is gyorsan kitalálta.

Némi gondolkodás után, ami nekem persze most a perzselő napon óráknak tűnt,   a markát végre belevájta a  a hófehér parti föveny napfénytől  szikrázó  homokjába, majd az innen kibányászott forró  porral  szép lassan csordultig töltötte,  a hulladékékból újrahasznosított edénykéjét.

A dióhéjat, miután  púpozásig telt a sokmilliónyi apró, kis  korallszemcsével idegtépő lassúsággal  megbillentette. A fehér pór,  pedig engedelmeskedve a gravitáció törvényének,  lassan  peregni kezdett kávébarnára sült kézfejére.

– Heuréka!- kiáltott fel, saját sikerét értékelve Pierre.  Csak csodálni tudtam, hogy ez az egyszerű  játék, mennyire lázba hozta. Teljes extázisba  esett, annak láttán, hogy  a keze fején szétfolyó fehér szemcsék az ujjai közt  lassan lecsurognak, mégpedig  oda, ahová azt már jó előre kitalálta.

Amint végzett ezzel a kényes művelettel, elégedettsége jeléül a nyelvével egy hatalmasat csettintett. Gondolom nagyon tetszhetett neki az újdonsült elfoglaltsága, mert ettől kezdve egyszerre járt a szája és töltötte tele, újra és újra a dióhéjat a forró, fehér porral, hogy aztán egyre magasabb és magasabb dombot építsen belőle az “utókor” számára.

– Tulajdonképpen minden életnek, és  nem csak a moszatoknak,rákoknak,  halaknak, hanem a most szárazföldön élő összes álltnak, köztük nekünk  embereknek is . valaha tenger víz volt az igazi otthonunk.

 

Most, hogy Pierre homokpergetés közben végre hangosan kimondhatta elméletének egyik legmagvasabb gondolatát, kissé megnyugodott, mert  elhallgatott.  Sajnos  ez a kegyelmi állapota nem tartott sokáig. Legnagyobb döbbenetemre  váratlanul, villámgyorsan talpra szökkent és az eddig oly nagy becsben tartott  játékszerét, a dióhéjat, széles ívben a közeli pálmaligetbe hajította. Kezeivel csapkodva, sietve lesimította magáról az izzadt bőrére ragadt maradék fehér port, majd  sarkon fordult és karjait az ég felé tárva, akár egy helybéli sámán, elrohant a  a vízpart felé. Mire utolértem, már  a langymeleg vízben tapicskolt a lábaival. A mellkasát, akár a kukorékolni készülő kakas   pukkadásig szívta a  a mostanra már erősen párolgó tengervíz  forró, sós levegőjéből. Szemei villámokat szórtak, mikor egy újabb, de közel sem az utolsó tanítását, végre belekiabálhatta a  karibi világ hatalmas csendjébe

 

– Lehetünk feketék, fehérek, sárgák, de a vérünk, a szöveteink nedvei, az enyém, a tied és minden más élőlényé a világon – bökött a mutatóujjával az előtte elterülő hatalmas víztömegre –ez a csodálatos óceánikus folyadék, ez itt valamennyiünk ősi otthona, melynek a fő alkotóeleme, nem más, mint a só.

– Hidd el barátom – győzködött tovább Pierre – minden életnek ez a só volt az alapja!  Ez az Isten áldotta gyémántcsillogású ásvány volt az, amit mi mindannyian, egyszerűen ma csak úgy nevezünk, hogy só.

 

– Vedd tudomásul a tengervíz alkotó elemei szakasztottan ugyanazoknak a sóknak és nedveknek az  elegye, és benne majdnem ugyan olyan arányban, mint ahogyan az bennünk ma is megtalálható.

Gyorsan kihasználtam az alkalmat, míg Pierre levegőt vett és az egyre tüzesebben tűző napsugarak elől  egy megdőlt törzsű mangrove pálma, némi enyhülést ígérő, picinyke árnyékába menekültem.

Pierre, s ezt már tapasztalatból tudtam, ha egyszer belekezd világot megváltó gondolatai közül bármelyikbe, és olyan bolondot is talál hozzá hallgatóságnak, mint most én vagyok, akkor annak  a délutánjának lőttek. Arra, akár  keresztet is vethet.

Érdekes, de a tanítványai az egyetemen,  éppen ezt szeretik benne. Imádják, ha bármiről mesélni kezd, mert akkor tudják, hogy az napra vége a tanításnak. Nálam viszont, s ezt a véleményem nem is rejtettem  előle soha véka alá, ez  sehogyan sem jön be, de őt ez , mint jelen példa is mutatja, egy cseppet sem érdekli. Most is már régen a parti zátonyok langymeleg vízében búvárkodnék, ha pechere nem éppen unatkozó barátomba botlok a teljesen üres parton, aki  a “botlásomat” kihasználva, erős tiltakozásom ellenére is, azonnal hallgatóságává léptett elő Nem tudom, mit véthettem a sorsnak, de most itt ülök Pierre – el a pórban és…

 

Pierre megvárta, míg elfoglalom új helyemet az alig tenyérnyinél nagyobb árnyékban, s azonnal  nekem esett:

– Tudod, miért olyan vonzó és nélkülözhetetlen nekünk, embereknek a konyhasó?

Pisszezni sem mertem. A válasz jogát inkább Pierre – re hagytam.

– Nos, azért öreg barátom – mondta elégedett mosollyal az arcán – mert bizony ez a csillogó ásványi anyag, mely Isten egyik legnagyobb adománya,  még ma is csodákra képes.

Ez a fehér kristály tartósít, fényesít, ízesít és az oldata, olykor még a félholtakat is életre  kelti.

– Mondhatsz bármit is nekem – esküszöm meg sem mertem szólalni, nem hogy  mondani, de Pierre, hogy láttam rajta,  ezt egy cseppet sem bánta.

– A mi nagy büszkeségeinknek; az érzelmeinknek, a tudatunknak, a vitalitásunknak nem más, mint egyetlen csepp sós tengervíz a bölcsője.

Óriási tévedés öregem- kiabálta  egyenesen a szemeim közé,  mivel látta, hogy a szempilláim a forróság növekedésével egyenes arányban el – elnehezülnek – hogy pórból lettünk.

– Mi ugyanis sohasem lettünk pórból, mint azt a Biblia állítja! Mi ennek a sóoldatnak a koncentrációja vagyunk. És most az évmilliók elmúltával, ha egy  kicsit is különbözünk ennek a tengervíznek az összetételétől, az csupán csak azért lehetséges, mert mi változtunk, miközben ez sós lé – mutatott az azúrkék messzeségre – megmaradt eredeti, ősi állapotában.

 

Szerettem volna most először ellentmondani  Pierre – nek, de gyorsan megelőzött és egy határozott kézmozdulattal, gyorsan leintett, mint aki úgy is tudja, hogy mit szeretnék mondani.

– Természetesen ez csak akkor és úgy igaz, ha tékozló környezet szennyezéseink felett, most egy pillanatra szenet hunyunk.

Erre most tényleg nem volt mit mondanom. Ugyanis  pontosan ere gondoltam én is.

Ezek után beláttam; rám itt semmi szükség, hiszen tanító mesterem egymagában is elég jól elboldogul a gondolataival.

– Tudod öreg barátom – kezdett megint egy újabb gondolatának közléséhez, Párizsban viszonylag még jól fésültnek tűnt, de itt mostanra már, kávébarna sült barátom – amíg tenger és mi emberek létezni fogunk a Földön, elválaszthatatlanok leszünk egymástól.

– Ezt meg miből gondolod? – kottyantottam véletlenül közbe, de azonnal meg is bántam buta kérdezősködésemet.

 

– Há-át abból – hebegte Pierre is meglepetésében, ahogy a hangomat meghallotta – hogy este, amikor a tengerparton állok, tisztán kialakul bennem egy  érzés. Ez az érzés pedig azt súgja nekem,  hogy az énem egy hiányzó darabkája nem más, mint előttem itt ez a csendes, ámbár olykor üvöltve morajló, fröcskölve habzó, hatalmas víztömeg, mely testi és lelki egyéniségemhez, éppen úgy hozzátartozik, mint a levegő.

 

Nem szégyellem bevallani. Reggelenként, mikor kiállok a tengerpartra, az. az érzésem támad, hogy együtt rezdül minden porcikám ezzel a hatalmas végeláthatatlan víztömeggel.

Ha örül, én ujjongok, ha haragosra tarajozza fodrait egy ördögi szélroham, összeszoruló mellel bámulom, és ha felhők árnyékolják be, mintha csak agyvelőmet ólomporral szórnák be, én is vele nehezülők el. Amikor megy a hullámai között lebegek, érzem, ahogy a bőrömet kedvesen és lágyan simogatja. Mikor a hullámait a zátonynak, partnak hallom csapódni, olyan a ritmusa, mintha csak a szívem dobbanását vagy éppen az ereim lüktetését utánozná.

 

 

Jórészt mind ezek az érzések és benyomások vezetik a kezemet is, mikor egy tengerparti szálloda, vagy akár csak egy kedves, kis, parti nyaraló berendezésének terveit igyekszem a rajzasztalomon felvázolni. És akkor még  erről a gyönyörűségesen szép színes világról egy szót sem szóltam.

 

 

Ahogy ezt mondta a szememmel önkénytelenül is követnem kellett Pierre széttárt karjaival megjelölt irányba.

A látvány tényleg lenyűgöző volt.

 

Most vettem csak észre, hogy a lenyugodni készülő Nap narancsvörös színe, a tengervíz  eddig gyémántos csillogású türkizét, smaragdra majd  ezüstös  szürkére változtatta. Mire bármilyen jelzőt is kinyöghettem volna e gyönyörűséges kép láttán, máris elkéstem . Ugyanis az ezüstös szürke, kisasszony rózsaszínre, s kevéssel később, meg már  mélybordóra színeződött át. Aztán ez a mélybordó szín, addig- addig sötétedett a napgolyó  egyre gyengülő fényében,míg végül minden színt magába szívva, lassan  elfeketedett.  Sötétség  borult a világra.

 

 

 

 

Az isteni ecsettel mázolt képhez a távolból vidám, vérpezsdítő karibi ritmusú dallamot sodort felénk a közeledő sötétedéshez társuló lágy tengeri fuvallat.

Hirtelen farkaséhes lettem. Míg a barátom hallgattam, az egyre gyakrabban megkonduló gyomromról, teljesen megfeledkeztem.  De most lLelki  szemeim előtt hirtelen megjelentek azok a hangulatos kis parti bárok, melyek egyikébe esténként éppen Joseph barátunk trombitájának vidám hangja csalogatja a parton őgyelgő éhes és táncolni vágyó vendégeket az ízlésesen terített asztalaihoz. Mostanra biztos, hogy már egyetlen szabad asztal sincs a csillagos éggel fedett teraszokon. A vidám zsibongásban, pedig a csábítón csinos, karibi pincérlányok már rohanva szolgálják fel  a tenger gyümölcseivel bőségesen megrakott, hatalmas, faragott fatálakat.

 

Halak, rákok, kagylók, és ki tudja még milyen tengeri herkentyűk ropogós pirosra sütve, kelletik magukat a nyálukat csorgató ínyenceknek. Na és hozzá azok a fantasztikus köretek?

Nyers és roston sült zöldségek sokasága a tisztára mosott hatalmas kagylóhéjakban és pálmalevelekben  feladva, a szivárvány minden színében pompáznak a pasztellszínű mártások és öntetek társaságában.

 

Csak nagyokat nyelek, ha egy ilyen terített asztalra gondolok.

Erről a mennyei, ezernyi finomságról, akár csak egyszer is lemaradni éppen olyan bűn,  akár Joseph barátunk trombitajátékát vattával betömött fülekkel hallgatni, vagy az esti naplementének hátat fordítani.

 

Mind ezek, itt ebben a paradicsomi világban, Istennek olyan máshol nem hasonlítható adományai, melyek emberi ínynek, fülnek, vagy szemnek kivételes ünnepi ajándékai.

 

Na és a sok különféle ízű, és  színű koktél, azokban a fantasztikusan    feldíszített poharakban?

 

Nagyot kordulhatott a gyomrom, mert Pierre végre elhallgatott. Sőt fülelni és szaglászni kezdett a levegőben. Azt hiszem mostanra  már ő is farkas éhes lett.

 

Jó gondoltam. Francia barátom hirtelen elfeledkezett sóoldatról, tengeri elegyről, a hullámok lüktető ritmusáról, mert  ahogy meghallotta Joseph barátunk trombitajátékának vidám sivító hangjának  halk foszlányait és megérezte a levegő fuvallattal felénk sodródó sült, tengeri finomságok  ínycsiklandozó illatát, úgy faképnél hagyott, mint annak a rendje. Mire bármit is mondhattam volna, Ő már messze járt.

Azt még láttam a sötétben, hogy  kedvenc bárunk felé vette az irányt.

Pierre már félúton járhatott, mikor a rohanásán kissé lelassított, de éppen csak annyira, hogy ziháló kiabálását még meghalljam:

– Reggel hozd magaddal a keskenyebbik deszkádat, mert úgy hallottam Joseph – éktől, hogy holnap ritka, nagy hullámok érkeznek a kontinens felől.

– És, ha mégsem? – kiabáltam vissza.

Nos –felelt rá Pierre – ha még sem  jönne be a fúk jóslata, – akkor sem dől össze a világ,. Legalább nyugodtan tudunk majd holnap is  agyalni a ma megkezdett témánkon.

Jó, hogy már sötét volt, mert barátom így már nem láthatta az arcomat. Mintha csak citromba haraptam volna, úgy elfancsalodott Pierre kijelentésén a képem.

 

Hogy szörfözéstől, vagy belsőépítész barátom újabb agyalástól féltem jobban, azt ma már nem tudom, de ha kettő közül tudom, még ma is inkább a hullámokat választanám.

Folytatás következik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots