Örökös napsütésben 01

Napléménte pálmafákkal

Egy Karib szigeti lakberendezési iskola életének naplójából (2006. Októbere)

Vízből lettünk, porrá leszünk

„Emberi gyarlóságunkat, felületességünket az bizonyítja a legjobban, hogy a hozzánk – szemléletünk körébe – legközelebb eső dolgokat, jelenségeket, kevésbé ismerjük, mint a távolikat. Ezeket igénytelenségünk folytán csak egyszerűen tudomásul vesszük.”

Pentsy József (Iparosok olvasótára1902.)

 

– Azt hiszem – jelentett ki francia belsőépítész barátom; Pierre – itt a karibi szigetvilágban érthető csak igazán, hogy miért is tartják a tudósok az élet első otthonának a tenger vizét

Kivételesen ebben most  egyet értettem Pierre-l, de tüntetőn néma maradtam. Így is szerettem volna a tudtára adni, hogy ebben a délutáni forróságban nem vagyok vevő az evolúcióról szóló további fejtegetésére.

 

Némaságomat azonban éppen ellenkezőleg, egyfajta biztatásnak vélhette barátom, mert  már is osztotta volna   tovább az észt, ha a figyelme hirtelen nem egy parton felejtett üres kókuszdió félbevágott héjára terelődik.

Lassan odasétált, felemelte, majd a tűző Nap felé fordította s belenézett. Lukat kereshetett rajta. Gondolom egyet sem talált rajta, mert a vizsgálat végén elégedetten megjegyezte: hibátlan darab.

 

Fogalmam nem volt, hogy Pierre  mihez kezd majd ezzel a dióhéjjel. Ő  bezzeg kicsit sem törte a fejét a talált tárgy új funkcióján, mert a következő pillanatban már a keze fejét csuklóig fúrta  a  parti föveny napfénytől  szikrázó hófehér porába s az onnan kibányászott forró  korallszemcsékkel  csordultig töltötte a dióhéját.

Miután  megtelt, megbillentette s tartalmát  idegtépő lassúsággal  pergetni kezdte a szabadon maradt, kávébarnára sült kézfejére.

– Heuréka!- kiáltott fel Pierre, amint a kis edény tartalmának minden szeme lepergett. Csak csodálni tudtam, hogy ez az egyszerű  játék, mennyire lázba hozza. Teljes extázisba  jött annak a látványától, hogy  az ujjai közt  lecsordogáló fehér pór lassan megtölti azt a gödröt ahonnan a dióhéj tartalmát előzőleg kibányászta.

Amíg ő játszott én a tűző napon csendben várakoztam. Gondoltam amíg a dióhéjjal tölti az idejét, addig is megfeledkezik az evolúcióról.

De nem így történt.  Sajnos  ez a kegyelmi állapota nem tartott sokáig.

– Tulajdonképpen minden életnek, és  nem csak a moszatoknak,rákoknak,  halaknak, hanem a most szárazföldön élő összes álltnak, köztük nekünk  embereknek is . valaha tenger víz volt az igazi otthonunk.

 

Ezzel a kinyilatkoztatással úgy látszik nem érte be Pierre, mert, villámgyorsan talpra szökkent és az eddig oly nagy becsben tartott dióhéjat, széles ívben a közeli pálmaligetbe hajította. Lesimította magáról az izzadt bőrére ragadt korall szemcséket  majd sarkon fordult és karjait az ég felé tárva,  lerohant a  partra. Mire utolértem, már  a langymeleg vízben tapicskolt, miközben az élet első otthonáról alkotott véleményét artikulálatlanan üvöltéssel belekiabálta a  karibi világ hatalmas csendjébe:

 

– Lehetünk feketék, fehérek, sárgák, de a vérünknek, a szöveteinknek nedveinknek, az enyémnek, a tiednek, de minden más élőlénynek is a világon – bökött a mutatóujjával az előtte elterülő hatalmas víztömegre –ez a csodálatos óceánikus sós folyadék, ez itt valamennyiünknek az ősi otthona.

– Hidd el! – Artikulálta tovább Pierre – minden életnek ez a sós víz volt az alapja.  Ez az Isten áldotta gyémántcsillogású ásványi anyaggal telített víz volt az, amelyet mi mindannyian, lekicsinylőn, csak úgy nevezünk, hogy sós víz.

 

– Vedd tudomásul, hogy a tengervíz alkotó elemei szakasztottan ugyanazoknak a sóknak és nedveknek az  elegye, s benne majdnem ugyan olyan arányban, mint ahogyan az bennünk ma is megtalálható.

Gyorsan kihasználtam a kedvező alkalmat, míg Pierre levegőt vett és az egyre erősebben tűző napsugarak elől  egy megdőlt törzsű mangrove pálma, némi enyhülést ígérő, picinyke árnyékába menekültem.

Pierre, s ezt már tapasztalatból tudtam, ha egyszer belekezd világot megváltó evolúciós elméletéének a fejtegetésébe akkor annak  a délutánnak lőttek.

Érdekes, de a tanítványai az egyetemen,  éppen ezt szeretik benne. Imádják, ha bármiről mesélni kezd.Mit imádnak rajta?  Nekem valahogy, főleg ebben a pokoli hőségben sehogyan sem jön be. Pierre – t azonban ez, mint jelen példa is mutatja, egy cseppet sem érdekli. Már régen a parti zátonyok langymeleg vízében búvárkodnék, ha pechere ezen a teljesen üres parton nem éppen unatkozó barátomba botlok .

 

Pierre türelmesen kivárta, amíg elfoglalom új helyemet az alig tenyérnyinél nagyobb árnyékban, s már is nekem szegezte újabb gondolatához fűződő kérdését:

– Tudod, miért olyan vonzó és nélkülözhetetlen nekünk, embereknek a konyhasó?

Pisszezni sem mertem. A válasz jogát inkább fenntartottam a kérdést feltevő számára.

– Nos, azért,  mert bizony ez a csillogó ásványi anyag, mely Isten egyik legnagyobb adománya volt a világnak,  még ma is csodákra képes.

Ez a fehér kristály tartósít, fényesít, ízesít és az oldata, olykor még a félholtakat is életre  kelti a kórházi ágyukon..

– Mondhatsz bármit is nekem – esküszöm meg sem mertem szólalni, nem hogy  mondani – a mi nagy büszkeségeinknek; az érzelmeinknek, a tudatunknak, a vitalitásunknak nem más, mint egyetlen csepp sós tengervíz a bölcsője.

Óriási tévedés – harsogta Pierre  – az olyan állítás, miszerint mi ” pórból lettünk”.

– Mi ugyanis sohasem lettünk pórból, mint azt a Biblia állítja. Mi ennek a sóoldatnak a koncentrációja vagyunk. És most az évmilliók elmúltával egy  kicsit, ha különbözünk is ennek a tengervíznek az összetételétől, az csupán csak azért lehetséges, mert mi változtunk, miközben ez sós lé – mutatott az azúrkék messzeségre – megmaradt eredeti, ősi állapotában.

 

Szerettem volna ellentmondani  Pierre – nek, de most is megelőzött.

– Sajnos ez csak akkor és úgy igaz, ha tékozló környezet szennyezéseink felett, egy pillanatra most szenet hunyunk.

Ehhez tényleg nem volt mit hozzáfűznöm. Pontosan ere gondoltam én is.

Ezek után beláttam; rám itt semmi szükség, hiszen tanító mesterem egymagában is elég jól elboldogul a gondolataival.

– De az biztos, hogy amíg tenger és mi emberek létezni fogunk a Földön, elválaszthatatlanok leszünk egymástól.

– Ezt meg miből gondolod? – kottyantottam véletlenül közbe, de azonnal meg is bántam.

 

– Leginkább abból, hogy este, amikor a tengerparton állok, tisztán kialakul bennem valamiféle olyan érzés, amelyik azt  súgja nekem,  hogy az énem egy hiányzó darabkája nem más, mint ez a csendes, bár olykor üvöltve morajló, fröcskölve habzó, hatalmas víztömeg. Ez víztömeg pedig éppen úgy hozzám tartozik, mint akár a levegő.

 

Nem szégyellem bevallani. De reggelenként, mikor kiállok a tengerpartra, az. az érzésem támad, hogy együtt rezdül minden porcikám ezzel a hatalmas végeláthatatlan kékséggel.

Ha örül, én ujjongok, ha haragosra tarajozza fodrait egy ördögi szélroham, összeszoruló mellel bámulom, és ha felhők árnyékolják be, mintha csak agyvelőmet ólomporral szórnák be, én is vele nehezülők el. Amikor megy a hullámai között lebegek, érzem, ahogy a bőrömet kedvesen és lágyan simogatja. Mikor a hullámait a zátonynak, partnak hallom csapódni, olyan a ritmusa, mintha csak a szívem dobbanását vagy éppen az ereim lüktetését utánozná.

 

 

Jórészt ezek az érzések vezetik a kezemet is, mikor egy tengerparti szálloda, vagy akár csak egy kedves, kis, parti nyaraló berendezésének terveit igyekszem a laptopom képernyőjén megrajzolni. És akkor erről a gyönyörűségesen szép színes világról még  egy szót sem ejtettem.

 

 

Ahogy ezt mondta a szememmel önkénytelenül is követnem kellett Pierre széttárt karjaival megjelölt irányba.

A látvány tényleg lenyűgöző volt.

 

Most vettem csak észre, hogy a lenyugodni készülő Nap narancsvörös színe, a tengervíz  eddig gyémántos csillogású türkizét, smaragdra majd  ezüstös  szürkére festette. Aztán  ez a  gyönyörűséges ezüstös szürke kép, kisasszony rózsaszínre, s kevéssel később meg  mélybordóra színeződött. Végül a napgolyó  egyre bágyadó fényére a színek gyászos ruhát öltenek s lassan feketében siratják, nappal még élénk színeiket

 

 

Az isteni ecsettel mázolt képhez a távolból vidám, vérpezsdítő karibi ritmusú dallamot sodort felénk a közeledő sötétedéshez társuló lágy tengeri fuvallat.

Hirtelen farkaséhes lettem. Míg a barátom hallgattam, az egyre gyakrabban megkonduló gyomromról, teljesen megfeledkeztem.  De most lLelki  szemeim előtt hirtelen megjelentek azok a hangulatos kis parti bárok, melyek egyikébe esténként éppen Joseph barátunk trombitájának vidám hangja csalogatja a parton őgyelgő éhes és táncolni vágyó vendégeket az ízlésesen terített asztalaihoz. Mostanra biztos, hogy már egyetlen szabad asztal sincs a csillagos éggel fedett teraszokon. A vidám zsibongásban, pedig a csábítón csinos, karibi pincérlányok már rohanva szolgálják fel  a tenger gyümölcseivel bőségesen megrakott, hatalmas, faragott fatálakat.

 

Halak, rákok, kagylók, és ki tudja még milyen tengeri herkentyűk ropogós pirosra sütve, kelletik magukat a nyálukat csorgató ínyenceknek. Na és hozzá azok a fantasztikus köretek?

Nyers és roston sült zöldségek sokasága a tisztára mosott hatalmas kagylóhéjakban és pálmalevelekben  feladva, a szivárvány minden színében pompáznak a pasztellszínű mártások és öntetek társaságában.

 

Csak nagyokat nyelek, ha egy ilyen terített asztalra gondolok.

Erről a mennyei, ezernyi finomságról, akár csak egyszer is lemaradni éppen olyan bűn,  akár Joseph barátunk trombitajátékát vattával betömött fülekkel hallgatni, vagy az esti naplementének hátat fordítani.

 

Mind ezek, itt ebben a paradicsomi világban, Istennek olyan máshol nem hasonlítható adományai, melyek emberi ínynek, fülnek, vagy szemnek kivételes ünnepi ajándékai.

 

Na és a sok különféle ízű, és  színű koktél, azokban a fantasztikusan    feldíszített poharakban?

 

Nagyot kordulhatott a gyomrom, mert Pierre végre elhallgatott. Sőt fülelni és szaglászni kezdett a levegőben. Azt hiszem mostanra  már ő is farkas éhes lett.

 

Jó gondoltam. Francia barátom hirtelen elfeledkezett sóoldatról, tengeri elegyről, a hullámok lüktető ritmusáról, mert  ahogy meghallotta Joseph barátunk trombitajátékának vidám sivító hangjának  halk foszlányait és megérezte a levegő fuvallattal felénk sodródó sült, tengeri finomságok  ínycsiklandozó illatát, úgy faképnél hagyott, mint annak a rendje. Mire bármit is mondhattam volna, Ő már messze járt.

Azt még láttam a sötétben, hogy  kedvenc bárunk felé vette az irányt.

Pierre már félúton járhatott, mikor a rohanásán kissé lelassított, de éppen csak annyira, hogy ziháló kiabálását még meghalljam:

– Reggel hozd magaddal a keskenyebbik deszkádat, mert úgy hallottam Joseph – éktől, hogy holnap ritka, nagy hullámok érkeznek a kontinens felől.

– És, ha mégsem? – kiabáltam vissza.

Nos –felelt rá Pierre – ha még sem  jönne be a fúk jóslata, – akkor sem dől össze a világ,. Legalább nyugodtan tudunk majd holnap is  agyalni a ma megkezdett témánkon.

Jó, hogy már sötét volt, mert barátom így már nem láthatta az arcomat. Mintha csak citromba haraptam volna, úgy elfancsalodott Pierre kijelentésén a képem.

 

Hogy szörfözéstől, vagy belsőépítész barátom újabb agyalástól féltem jobban, azt ma már nem tudom, de a kettő közül tudom, még ma is inkább a hullámokat választanám.

Folytatás következik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots