Régi magyar esküvő ceremóniája

Régi magyar eskuvo_01

Eljegyzés közben a vőlegény nem maradhatott a menyasszonnyal ugyanabban a szobában. A leány az édesanyja szobájában várta a vőlegény két férfirokonának vagy barátjának megérkezését. Ők adták át a menyasszonynak a jegygyűrűt, s a leány pedig a saját gyűrűjét skófiumos keszkenőre akasztva, átküldte a két rokonnal a vőlegénynek.

 

 

A nősülni szándékozó magyar fiatalember néhány száz évvel ezelőtt. nem járhatott leányos házhoz Leányt házhoz járással, félbe maradt mátkasággal hírbe hozni nem lehetett. De akkor miképp ismerkedtek meg a fiatalok, ha tilos volt a házhoz járás?

A megismerkedés valamely férfi- vagy nőrokon esküvői előkészületei közben, esetleg magán az esküvőn történt, még pedig a következőképpen.

A vőlegény, de úgyszintén a menyasszony családja, az esküvő előtti estén, otthon külön-külön sirató estét rendezett. Ez a nagyon víg “sirató” est sokkal nagyobb méretű volt holmi legénybúcsúnál, hiszen a násznép is részt vett rajta. A vőlegény annyi rokont, ismerőst, férfit, asszonyt s leányt hívott meg, amennyit jónak látott. Ez a násznép ment másnap a vőlegénnyel a leányos házhoz az esküvőre: Ott mulattak napokig, míg aztán a menyasszony sirató estjének násznépével visszatértek az új házaspár házába, ahonnan harmadnapig senki se távozott.

 

 

 

Ilyen többnapos együttlét idején bizony sok leány és fiatalember szíve összedobbant. Ha pedig az egyik rokon, ismerős sirató estjén, esküvőjén nem melegedtek össze, sem pedig az új házaspár házában az esküvői mulatozás közben, akkor esetleg más valaki esküvőjén találtak egymásra a fiatalok.

Gyakran előfordult, hogy egyszeri találkozás döntött a fiatalok egész további életéről. Vigyázni kellett tehát nagyon. Ez a kötelesség különösen a nősülni szándékozó fiatalember szüleire hárult: többnyire ők szemelték ki a leányt, akit aztán menyül kívántak.

A fiú először valamelyik idősebb férfirokonával tett látogatást a leányos háznál. A rokon, illetve az egész család kezeskedett a házassági szándék komolyságáról. Tehát már az első s egyszersmind hivatalos látogatás is kötelezettséggel járt. Jelentőségét a külön neve is bizonyítja: kisasszonylátás.

 

 

A leányos ház rendszerint vacsorára várta a kérőt és a rokont. Vacsora közben a leány mindig szemben ült a kérővel, ezt az elhelyezkedést hívták szemben léttelnek.

Ha a leány apjának megfelelt a kérő szándéka, akkor két rokonát küldte a fiatalember szüleihez háztűz látóknak.

A leány szüleit még a háztűz látók küldése sem kötelezte semmire. Kötelezettség csak a kézfogással hárult a leányos házra.

A kézfogás szertartásának a lényege nem az volt, hogy a kérő ujjával gyöngéden megütötte a leány ujjait, hanem az, hogy a leányos szülők a kérőt és rokonságát magukra hagyták. Aztán majd valamelyik másik szobában, de csak a legszűkebb családi körben megkérdezték a leányt; szívesen megy-e férjhez? Ezt a kérdést már a kisasszonylátás előtt és után is feltették neki. Ha a leány szívesen vállalta az életbevágó lépést, akkor átvezették a kérőhöz. Az átvezetés után a házasságtól visszalépni nagyon súlyos sértés volt, akár a kérő követte el, akár a leányos ház. A kézfogás rendesen megelőzte a jegy- vagy gyűrűváltást, de válthattak gyűrűt kézfogás nélkül is.

 

 

Évszázadokkal ezelőtt nem karikagyűrűvel jegyezték el egymást a fiatalok, hanem gyémánt-, zafír-, vagy rubingyűrűvel. Több száz év előtti világban épp a karikagyűrűre nem volt szükség.

Eljegyzés közben a vőlegény nem maradhatott a menyasszonnyal ugyanabban a szobában. A leány az édesanyja szobájában várta a vőlegény két férfirokonának vagy barátjának megérkezését. Ők adták át a menyasszonynak a jegygyűrűt, s a leány pedig a saját gyűrűjét skófiumos keszkenőre akasztva, átküldte a két rokonnal a vőlegénynek. Az ilyen csodálatos megmunkálású skófiumos keszkenőt hívták kézfogásos kendőnek, vagy más néven jegykeszkenőnek.

A menyasszony bátyámnak szólította a vőlegényt, ez pedig húgomnak a menyasszonyt.

Hogy a házasság bekövetkezése felől bizonyosságban legyen mindenki, előzetes esküre került sor. Gyűrűváltás után a vőlegény ismét beküldte a két rokonát a menyasszonyhoz, és hitre kikérette.

 

 

A szülők, rokonok kivezették a leányt és rendet állottak. Ez a szertartás mindig papi segédlettel történt. Két „remek” szőnyegről is gondoskodni kellett. Az egyikkel asztalt borítottak le, ez elé állt a pap. Háttal az asztalnak, de szemben a vendégekkel. A másikat pedig az asztal elé terítették. Erre kellett lépnie elsősorban a vőlegénynek. A menyasszonyt nőrokona vezette a vőlegény mellé. Itt a leányos házban, kölcsönös házassági ígéret biztosítékául, a pap megeskette a mátkásokat. Lakomát ilyenkor is ültek, de mivel az előzetes eskü még nem esküvő, a jegyesek megint csak szemben ültek egymással. (Nem ritkán előfordult, hogy a gyűrűváltás után az esküt tett vőlegény a mátkáját, csak egy év múlva tudta hazavinni, mint a feleségét.

 

 

A lakodalom napját a vőlegény tűzte ki, s a jövendőbeli apósnak azt megüzente. Most aztán megindulhatott az igazi előkészület. A rokonok megjelenése mindkét részről elmaradhatatlan volt. Idegen vendégeket is meghívhatott a menyasszony apja, s a vőlegény egyaránt. Igen ám, de menyegzőt legalább egy hétig ültek, amiért is mindenkinek többrendbeli ruha kellett, mert az utak legtöbb szőr járhatatlanok voltak. Így bizony a messzebb lakó rokonokat illett az esküvőt megelőzően legalább egy hónappal meghívni.

Násznagyról, vőfélyről ma is hallani, de főgazdákról, álgazdákról ma már semmit sem tudunk.

 

 

 

A főlegénynek is volt főgazdája, úgyszintén külön a leányos háznak. Mindegyik gazda hosszú, aranyos pálcával járt-kelt a sokadalomban.

Amikor a vőlegény főgazdája – annak valamelyik úri barátja – a sirató est utáni reggelen parancsot adott az indulásra, a násznép felkerekedett, hogy eljusson a menyasszonyi házhoz legközelebbi faluba. Eddig a faluig a vőlegény gazdag szerszámú lovon lovagolt, de hatlovas hintó haladt utána. Ugyanis nem illett volna lóháton érkezni a leányos ház elé. Mielőtt pedig hintóba ült volna, futárt meneszt a leányos házhoz kérdezve: jöhet-e már a vőlegény násznépestül?

Ha azzal a hírrel tért vissza a futár, hogy a menyasszonyénál semmi akadály, akkor a vőlegény násznépéből két, kacagányos úrfi lóháton sietett a lakodalmas házba, mint előköszöntők. A menyasszonyék megvendégelték őket, táncoltak is, ám a két ifjú alig térült-fordult, mert mint a szíves fogadtatás örömmondói, visszasiettek a vőlegényhez, aki csak ezután ült a hintóba.

Előtte díszmenet. Az élen másik két, kacagányos ifjú, lóháton, utánuk meg török síposok, dobosok, trombitások soroltak. (Cigányzenét mindig szerette a magyar, de soha sem a menetben.)

 

 

 

A vőlegény mellett a násznagy ült a hintóban, míg az első ülésen pedig a vőfély. A menetet díszruhás szolgák és ékes paripák zárták.

A násznagy: a vőlegény közeli rokona, a lakodalmas menet vezetője, a lakodalmas házba ő lépett be elsőnek: Az ő tiszte volt a leánykikérés, ő intézett ünnepi beszédet az örömszülőkhöz, s a tánc megkezdésére is ő adott jelt azzal, hogy az első táncot eljárta a nászoló asszonnyal, aki a menyasszonynak a lakodalmas asztalnál díszelgő édesanyját helyettesítette a háziasszonyi teendőkben.

A vőfély: a násznagynál fiatalabb. Ha az esküvő ünnepségére szakállt növesztett, azt mindenki nagy tisztességnek tekintette. A vőfély nem ment egészen a leányos házig hintón. Útközben lóra szállt, úgy vitte a menyasszonynak a vőlegény ajándékát. Ő adta az első napi mulatság után a vőlegény kezére a menyasszonyt. Ő vágta le karddal a menyasszony fejéről a gyöngyös, drágaköves koszorút.

 

 

A főgazdák a lakodalmas ház minden tennivalója körül parancsoltak.

Helyettesítették a házigazdát, mert ez bizony belefáradt a sok előkészületbe, hiszen arra is ügyelnie kellett, vajon minden esküvői meghívó eljutott-e, legalább kétszer, minden kedves emberéhez. A csak egyszeri meghívás, sértésszámba ment. Szíves vendéglátást csak a másodszori meghívás bizonyított.

De a főgazdák csak a lakoma kezdetéig helyettesítették a házigazdát, lakomázni már ők is asztalhoz ültek.

Az algazdák – szintén úri barátok – nem foglaltak helyet az asztalnál, hanem zöldre festett pálcával ügyeltek a rendre s fáradhatatlanul kínálták a vendégeket.

Amily elemi kötelessége volt a házigazdának az ismételt meghívás, épp oly elemi tisztességtudásnak számítódott, hogy a vendég várja meg az ételek ismételt kínálását.

Ha valamelyik algazda netán olyasmit talált mondani a vendégnek: “sohse kínáltassa magát!” – ez súlyos sértésnek számított.

 

 

Magyar ember mindig megkívánt bizonyos szertartásosságot. Olyanfajta kijelentés pedig, hogy: “érezze magát úgy, akár otthon!” – a legsúlyosabb sértések közé tartozott. J jó magyar ember ugyanis csak a legszűkebb családja körében,és csak otthon érezheti magát igazán jól. Még csak gondolatban se szabad olyasmit föltenni róla, hogy más valakit, s más házat a legbecsesebbjének tisztel.

Az asztalfőn a vőlegény ült, mellette a menyecske-feleség, aki annak jeléül, hogy csak az urával törődik, még magamagával se, a lakomán egyetlen falatot sem evett. Közvetlenül mellette a nászoló asszony ült, míg a vőlegény másik oldalán a násznagy foglalt helyet. Lejjebb meg a vőfély.

A fiatalasszony a lakodalma első napján a férj iránti tiszteletből nem táncolt, csak sétált a táncoló ura mellett. A lakodalmi ünnepségen többféle öltözetet viselt. Az első díszruha akkor volt rajta, amikor a vőfély a vőlegény ajándékát hozta, a másodikat – a világos atlaszból, vagy vont aranyból varrt ruhát – a kikérés után öltötte magára. Harmadsorban pedig színes ruhát viselt.

A kikéréskor történt a koszorú levágás, ugyanakkor kifonták a menyecske haját, szélesen hátra eresztették s a fejére élő virágból koszorút tettek.

A menyasszonytánc sokáig eltartott, és ha a fiatalasszony a mulatozó férje mellől meg is szökhetett kicsit szundikálni, hajnalnótával keltették fel. Ekkor vette magára a férjétől kapott ajándékruhát. De gavallérság dolgában ő sem maradt el az ura mögött. Szétosztotta az ajándékait, sőt az édesanyja is ajándékkal járt a vőlegény kedvébe.

A hozományt, vagyis jegyruhát a lakodalom harmadnapjának reggelén adta ki az apa.

 

 

Korabeli érdekességek:

• Héderváry Ferencné, született Csáky Borbála hozománya, 1500 körül, a fényes kelengyén, nagyszerű bútoron és káprázatos ékszereken kívül, készpénzben húszezer forintot tett ki. (Ugyanakkor egy élő borjú ára csak kettő forint volt.)

• Ezüstkanál nélkül úri leány nem ment férjhez. Frangepán Isotha kisasszony 1515-i hozományjegyzéke 24 ezüstkanálról is szól.

• Színarany kanaluk csak az erdélyi fejedelmeknek volt. I. Rákóczi Györgyéhez színarany kés, villa is tartozott, mindhárom gyémántos.

• Mátyás király még nem használt kanalat, villát, sőt II. Lajos sem.

• Ezüst tojástartó csak Balassa Ilona hozományában akadt, de csak egyetlen egy.

• Thurzó Borbála lakodalmán – a baromfiról nem is szólva – 23 szarvasmarha, 30 bölény, 81 disznó és malac fogyott el. Thurzóék szakácsai mellett 20 idegen szakács ügyeskedett, a lakodalmi vendégeskedés pedig 3 hétig tartott.

Korabeli leírások alapján közreadta Horváth Tamás

A rajzok saját gyűjtésemből kerülnek bemutatásra.

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots