Régi magyar karácsonyünneplés

Régi magyar karácsonyok 01 festmény Jézus születése

Egy tévesen elterjedt vélemény szerint a karácsonyfa állítása, német szokást utánozva nálunk csak a múlt században honosult meg. Ez azonban, nyilvánvaló tévedés…

 

 

Történelmünk irtó harcai, véres küzdelmei között bizony nehéz időket élt a mindenfelől ostromolt magyarság s valójában csoda, hogy annyi vérzivatar ellenére végkép el nem tűnt hazánk földjéről, mint annyi más nemzettel már előtte az megesett. Ám karácsony ájtatos éneke, immár több mint tíz század óta, mindig átcsengett nemzetünk szenvedéseinek tengerén. Segítségével tisztán megőrizhettük önmagunk iránti hitünket, bizalmunkat, szokásaihoz és erkölcseihez való ragaszkodásunkat. Mennyi fájdalom panaszát enyhítette s hány biztató reményünk újult meg évről-évre ezen a fennkölt ünnepen!

De szentebb s magasztosabb is volt a karácsony régebben a nemzet gondterheltebb életében; hiú világi mulatozás ritkán rontotta emelkedett hangulatát; a régi magyar karácsony, valaha az evangélium igazi ünnepe volt.

 

 

Amint az advent elkövetkezett, a legtöbb megyénkben abbahagyták működésüket a bírói székek. Az advent előestéjén indított adóssági kereseteket, azonban a szepesi városok régi joga szerint kedvezményes időben indított keresetnek tekintették s az így megítélt adósságot tizennégy nap alatt kellett megfizetni. Ennél csak a húshagyót megelőző két héttel indított keresetek fizetési határideje volt rövidebb. Erre három nap volt adva.

Sem törvényes, sem országos szokáson nem alapult ugyan a karácsonyt megelőző négy hétnek ezen általános törvényszüneti sajátossága; de mivel a keresztény egyház kezdettől fogva ünnepi időnek tekintette az adventet, annál fogva a legtöbb megye követte ezt a szokást. Legalább is a többi törvényhatóságok eljárásaitól tette függővé a bírói székek összehívásának rendjét. E szokásjogot végül a reformáció törölte el. hivatkozván a pontos és gyors igazságszolgáltatás érdekére.

 

 

Történhetett ez idő alatt akármi, a karácsonyi ünnepet megelőző hetek csöndjét nem zavarta meg a bírói hatalom megtorló intézkedése. Mintha a Megváltó közeledő léptei neszét figyelte volna néma áhítattal az egész keresztény világ. Elcsöndesült minden torzsalkodás s csak a hit és szeretet magasztos ereje uralkodott a lelkeken.

Súlyos büntetés terhe alatt szigorúan tiltva volt a tánc is. Mégpedig 24 forint bírság volt kiszabva a rendeletet megszegő céhekre s 12 pálcaütés, vagy 12 forint a legényekre és szolganépre. Ugyanannyi pénzbüntetés vagy kétannyi pálcaütés volt a büntetése azoknak is, kik a tilalom ellenére ily mulatságokat és evés-ivásokat elnézték, vagy akiket netán kockázáson értek. Adventkor csak az úton lévőknek, vagy betegeknek szolgáltathatott bort az akkori kocsmáros.

 

 

Két héttel karácsony ünnepe előtt, s két héttel utána, idegen lábbeli-készítő nem vihette a piacra a város falain belül cipőit, csizmáit. Idegen szabó nem bocsáthatta vásárra posztóját. A polgárság ily módon védelmezte a város bennszülött lakóinak azon érdekeit, hogy idegen verseny ne rövidítse meg őket tisztes keresetükben.

 

 

Karácsony szombatja éjjelén tíz órakor kondult az első harangszó, melyet tizenegy órakor követett a város összes harangja. Ünnepélyes zúgással hirdették a szent éj nagy eseményét. Hivatalos harangozónak természetesen még híre sem volt akkor. Helyette vetélkedő, virgonc diákgyerekek csimpaszkodtak a himbáló harangkötélbe. A ropogó hóban lámpással bukdácsoló alakok, dideregve bújtak a meleg bundákba, miután otthon gondosan letakarták a tűzhely pattogó parazsát, és úgy mentek az éjféli istentiszteletre. A mise alatt körüljárt a persely, melybe bőven hullott a keresztényi irgalom jótékonyság fillérei.

 

 

Zárt sorokban vonultak a templomba a nemes kommunitás és a senatorok is. Elől a nemzetes „furmender” úr és a tekintetes nemes tanács foglalta el tekintélyes arccal a székeiket, „mivel hogy Isten, ő szent felsége a magistratusokat nevezi világ világosságának”. Utánuk a céhek képviselői, akiket egy font viasz büntetés terhe alatt kötelezett a törvény az istentiszteleten való szorgalmas megjelenésre. Komoly buzgóság és mély vallásos hit ömlött el minden arcon.

 

 

A fegyelem szigorúsága méltóságossá tette az ájtatos gyülekezet magatartását. Ki és bejáró, későn érkező, vagy szórakozottan ácsorgó híveket nem ismertek a patriarkális idők. Amikor a pap a szószéken megjelent, mikor a harmadik beharangozás megtörtént, mindenkinek helyén kellett lenni. A későn jövőt ép úgy büntetéssel sújtotta a jámbor megbotránkozás, mint azt, aki a prédikáció vége előtt ment ki az Isten házából.

 

 

A másnapi istentisztelet alatt is szigorú renddel őrködtek, hogy a vallásos hangulat ünnepélyességét ne zavarja semmi. Utcákon vonuló társzekerek nem törték meg a kegyeletes csendet. Zsivajgó kofahad lármája sem hallatszott. A mészárosok csak a reggeli prédikációra való harangozásig tarthatták nyitva székeiket, épp úgy a kenyér-, bor-, kalács- és perecárusok boltjaikat.

 

 

A korcsmák tartoztak bevonni cégéreiket az istentisztelet befejezéséig s betegen és gyermekágyas asszonyon kívül senkinek sem mérhettek bort. Elnémult a zene minden nyilvános és magánhelyen. Aki hegedült, cimbalmozott, kobzolt, lantolt, sípolt háznál vagy korcsmában, „a hegedűt elveszik, és a földhöz verik, s magát is a kalickába teszik”, mint azt a régi rendtartás kimondja. Az utazást sem tartották istenes és keresztényi cselekedetnek az Úr születése hetében.

 

 

Amíg a népség örege, ifja, férfija és asszonya a karácsony napjának mély áhítatával ment a szentegyházba, hogy az orgona felzendülő hangjai mellett zsolozsmával dicsérje a „magasság Istenét”: künn a város kapui bezárultak. Csikorogva fordult sarkán a nehéz tölgyfa ajtó, mely előtt fegyveres drabantok és polgárok álltak őrt, hogy a hívságos világ minden érintkezésétől megoltalmazzák, a gonosz kapzsiság minden támadásától megvédelmezzék a lakosságot.

 

 

Ugyanis a kiürült házak néptelensége nem egyszer szolgált jó alkalomnak a portyázó török rablóhadak betöréseire. Sok olyan véres karácsonyról regél a múlt idők krónikája, a midőn csavargó zsoldos hadak. ünneprontó és szentségtörő merénylettel, fosztogatásra használták fel a templomban összegyűlt nép távollétét.

Nem illett a régi keresztények tisztes hagyományaihoz még a ma divatozó Betlehem-járás sem. Kassa város tanácsa 1617-ben egész megütközéssel tapasztalta, hogy „karácsony szombatján, éjjel mezítelen karddal és csillaggal járnak, sőt még az asszonyi állatok is éjjel farsangolnak férfiúi ruhába öltözvén”, mely dologért – teszi hozzá a följegyzés- „Úr Istennek haragja száll reánk, ha elszenvedjük.”

A tanács ezért keményen meghagyta a bíróknak, hogy a cirkálókkal vigyáztasson reájok s elfogatván, érdemük szerint büntesse őket.

 

 

Pár évvel utóbb még élesebben elítélte „ az farsangosok szöges lámpással való járását”, melyet „csillagnak” neveznek, s mellyel úgymond „ez időn is igen bátorságosan majmoskodtanak ”. Érdekesen adja aztán okát az ily mulatságok eltiltásának. „Mivel pedig mi édes Idvözítőnknek születését nevetségre, játékra és részegségre fordítják, mostantul fogva ennek utána soha ne legyen az, ki cselekszi, Istentűl várja haragját fejére.”

Másképp áll a dolog a karácsonyfákkal. Egy tévesen elterjedt vélemény szerint a karácsonyfa állítása, német szokást utánozva nálunk csak a múlt században honosult meg. Ez azonban, nyilvánvaló tévedés, merthogy Nagybánya városának már egy 1633. statumából megtudhatjuk, hogy eltiltotta a tilalmas erdő vágását még a bírónak is, s egyben a város jobbágyainak tette feladatává, hogy „a karácsonynak fáját csak a Tarmezeiből” hordathassák.

Úgy kellett lenni tehát, hogy a karácsonyfát már akkor, a XVII. században, nálunk is ismerték – legalább is az eredetileg német lakosságú városinkban.  Utóbb talán kiveszett egy időre e szokás s majd csak később támadt fel újra idegen, Németországból eredő hatásra.

 

 

A régi erkölcsi és vallási felfogás minden ridegsége mellett sem hiányzott tehát hajdani karácsonyi ünneplésünkből a melegebb szín, a kedélyesebb bensőség. Vagyonosabb, előkelőbb körökben fényesebben, zajosabb külsőségekkel is ünnepeltek.

A fiatal Nádasdy Ferenc például 1568-ból Bécsből nagy örömmel írja, hogy az udvar a karácsonyt többek közt egy mitológiai pásztorjelenet előadásával is akarta ünnepelni, melyben a császár fiai „sok főembör gyermekin” kívül őt is felszólították, hogy szerepet vállaljon. Nevelő mestere engedélyével, egy istenasszony szerepét osztották neki, mely célból sürgetőleg fordult anyjához, hogy küldjön neki jelmezéhez „két dolmányra, egy subára és egy fölső ruhára való aranygombokat” továbbá „fegyverderekat, kézíjat, tegzet, aranyláncot”.

 

 

De a szegényebb néposztály is kivette részét a karácsony örömeiből. Voltak helyek, ahol régi szokás szerint ingyen kalendáriumokat osztottak ki a polgárság közt, s voltak, ahol bő lakomákban részesítették a diákságot és a szegény népet. Körmöcbányán még az orgonistának és a templomi karvezetőnek is tyúkot, sajtot, borjúhúst osztottak ki az ünnepi szent misén való közreműködésükért.

 

 

Így zeng föl a távoli századok életéből is a karácsony öröme, megelégedése. Megfogyatlanul, friss bájában újul föl évről – évre ma is, hogy tanúságot tegyen a népek nagy összetartozandóságáról, a múló idők örök érzelmeiről, melyeknek el nem homályosuló varázsa ragyog le a karácsonyfa hervadatlan üde zöldjéről.

 

V.S. Képes folyóirat 1899 évi számából.

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots