Válaszra várva, (2006-09-20)

Olajfák Szicilia

 

Paula nagynénikém, aki az olasz csizma szegényebbik felében, Palermo mellett egy kis faluban látta meg az 1900 –as évek legelején a napvilágot, ahol akkoriban még király uralkodott és ahol a kerteket rettenetesen gazdagon termő olajfák és narancsültetvények borították. Ő és családja akkoriban ott még viszonylag vidáman és jó módban éltek – tudtuk meg tőle a szokásos vasárnaponkénti olaszos ebédjeinek lakmározása közben. Ilyenkor nekünk, gyerekeknek capri s-olajbogyós tor telit tálalt fel a nagy, piros kockás terítővel borított ovális ebédlőasztalukra, s közben tört magyarságával vég nélkül mesélt a leánykoráról, s a faluja minden apró eseményéről, ami akkoriban történt. Amire még emlékszem az egy hatalmas doromboló kandúr volt az ölében, amelynek miközben mesélt soha egy percre sem hagyta volna abba a simogatását.

 

 

Ezeket a meséket hittük is meg nem is, hiszen nálunk akkoriban már Rákosi pajtás személye és az általa hirdetett szocializmus eszméje – amiről, akkor még úgy tudtuk, hogy az teljesen más, mint Mussolini nemzeti szocializmusa volt – szőtte át mindennapjainkat és az iskolai életünk minden mozzanatát.

 

 

Királyok úgy tudtuk csak a mesében léteznek, de azért szívesen hallgattuk, mikor szülőfalujának narancsokat termő kertjéről, pazar házukról és annak sok-sok szobájáról mesét mondott. Mert mi akik, akkoriban egy külvárosi szoba-konyhás szükséglakásban éltünk és narancsot csak képről láttunk, számunkra ez bizony egy akkoriban csodálatos mesének tűnt.

 

 

Paula ma már régen mennyei ősei között egy nagy bodros felhő széléről, valahol Palermo fölött lógatja a lábát, miközben mosolyogva nézi, hogy mi most 2006-ban, épen olyan tátott szájjal és tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel, álmélkodunk volt szülőházának padlásterében állva, mint amikor gyerekkorunkban az ebédnél mesélt róla. Ahogy most a valóságban itt álltunk és csodáljuk a

 

 

ház minden apró kis zugát, szinte életre kel az akkori mese minden részlete, Nehéz volt szabadulni Paula még mindig fülembe csengő régi gondolataitól. Amit erről a házról mesélt, most a valóságban láttam csak igazán, egyáltalán nem volt abban semmi túlzás. Az otthoni mércével mérve nekem talán még sok is volt ebből a romantikából.

 

 

 

Talán bennem van a hiba? Talán hosszú volt ez az elmúlt negyven év? Talán már kihalt belőlem minden romantika és azért nincs kedvemre maradéktalanul ez a kicsit túlzó látványosság?

 

 

De vendéglátóim elől rejtve tartottam gondolataimat, nehogy akaratlanul is megsértsem őket, hiszen olyan büszkén mutogatják – számukra mindent jelentő – mostani otthonukat, azt a volt házat – nálunk inkább kúriának mondanánk – amit nagynénikém öccsének gyermeke, Ferdinandy lakja most a feleségével.

 

 

 

Ferdinandy egy palermói pizzéria tulajdonosa, persze sok-sok panasszal, ami az üzlet bevételeit illeti, de azonnal mosolygósabb, felszabadultabb és még beszédesebb lesz, amint témát váltunk és az ősi házról és annak berendezéséről kezdem faggatni.

 

 

 

– Tudod – kezdi mondanivalóját – amikor Irénével összeházasodtunk az öreg ház örökségének reményén kívül, más hozományunk egyikünknek sem volt. Az alsó részben az öregek éltek és a fölösleges szobákat német turistáknak adták ki, mi meg mehettünk albérletbe lakni. Mikor aztán szegény őseimet eltemettük – közel húsz éve már ennek- beköltöztünk a szülői házba.

 

 

 

A szüleim kívánsága szerint az alsó részt továbbra is panzióként üzemeltetjük, amíg mi Irénével felköltöztünk a padlásra és a család hagyományainak megfelelően megpróbáltuk úgy kialakítani és berendezni, hogy az a Mamának és a Papának is megfeleljen, ha netán visszatekintenének ránk odafentről. Közben felnézett az égre és gyorsan keresztet vetett.

 

 

 

Régen a háború előtt szép volt ám a berendezésünk – sokszor elmesélte a Papa – de a fasizmus idején a csőcselék széthordott mindent, a házunkat pedig lefoglalták katonai parancsnokságnak.

 

 

A falakat szürkére meszelték, az évszázados bútoraink nagy részét kidobálták, és a családi képek helyére Mussolini és barátai képeit aggatták a falakra. Szegény Mama szinte hetek alatt éveket öregedett.

Istennek hála a háború után aztán visszakaptak mindent, házat, kertet és a narancsligeteket. Az alsó részt a szobákkal még ők rendezték be a családnál elrejtett bútorokkal és berendezési tárgyakkal.

Haláluk után, szinte minden változatlanul hagytunk, inkább csak kisebb javításokkal és a falak festésével frissítettük fel a lenti szobákat. Így is nagyon tetszik minden a vendégeinknek. Ők már évek óta visszajárnak hozzánk. Tudod, szeretik ezt a rég időket idéző hangulatot a házban.

Az emeleten más a helyzet. A mostani bútorozás és dekorálás, már csak hasonlít a régire. Ismét ragyog itt minden, pedig nem is olyan régen még csak egy kimeszelt padlás volt a mostani helyén.

 

 

 

Már majdnem elmosolyodtam a berendezés furcsa kettősséget látva, mikor is eszembe jutott, hogy mi is milyen szívesen rendeznénk be Pesten, annak a háznak a padlását, ilyen irigylésre méltó nosztalgiával, amit annak idején Rákosi pajtásék a nép nevében elrekviráltak a családunktól.

Nehéz évek voltak, nehéz évek lettek, és még nehezebbek jöttek. Ez utóbbiakkal nem terheltem meg unokaöcsém gondolatvilágát, hiszen ő a saját szép otthonának akar örülni és saját sikerének, nem pedig az én – amúgy is hihetetlennek tűnő – magyar sorsomon keseregni.

 

 

 

Megnéztük képekről, hogy milyen volt a régi padlástér és meghallgattuk, mit hogyan állítottak helyre, mit hol vásároltak és szereztek be, és mire mennyit költöttek, és mennyi kölcsön kellett mindenhez?

Feleségemmel együtt mi is őszintén osztoztunk olasz rokonaink lakberendezési sikerében, de este mikor a vacsora mellől felálltunk elköszöni Ferdinandyéktól és fáradtan zártuk be magunk mögött vendégszobánk ajtaját, úgy éreztük, hogy még néhány megválaszolatlan kérdés azért maradt, melyeket, de jó lenne, ha most valakinek feltehetnénk.

Vajon mi miért nem kaptuk vissza családunk elrekvirált házát? Vajon nekünk miért nincs olyan munkahelyünk, ami fedezetet nyújtana építkezési vagy felújítási hitel felvételéhez? Vajon nekünk negyvenévi munka után miért nem telik egy olyan otthon berendezésére, amilyet megálmodtunk öregségünkre? És egyáltalán, mi akkor miért lettünk az Európai Unió állampolgárai?

Nos mint azt bárki gondolhatja, e kérdéseinkre nem Ferdinandytól és Irénétől várnánk a válaszokat!

 

 

 

Köszönöm figyelmüket:

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots