Iparművészetünkért

iparművészetünkért 01 GICCES BUDAPEST

Sokan csodálkozni fognak a beszéd elolvasása után látható dátumon . Bizony ez a felszólalás kicsivel kevesebb, mint egy évszázada hangzott el az Iparművészeti Társulat  ülésén. Azóta vajon mi változott? Önök ma mit hagynának el ebből a beszédből s mi lenne még az, amit szívesen hozzáfűznének?

 

 

A múlt évben rendezett országos irodalmi és művészeti kongresszus alkalmat adott arra, hogy az érdekelt körök rámutassanak az egyes művészeti ágak bajaira és feltárják kívánságaikat. Így megtudtuk, hogy mit várnak a hatóságoktól, az egyháztól és a társadalomtól, hogy iparművészetünk föllendüljön és az iparművészek könnyebben boldogulhassanak.

 

 

A kongresszus élénk vitáinak lezajlása óta nem tudunk olyan mozgalomról, cselekedetről vagy intézkedésekről, amelyek a felhozott sok jó eszmék egyikének vagy másikjának megvalósítását jelentenék. Pedig az elhangzott panaszoknak és óhajoknak jogosságát elvitatni nem lehet. Hiszen iparművészeink csak azt kívánják, hogy adjanak munkát nekik a megélhetéshez.

Hogy a közhatóságok, az egyház, a főnemesség és a jó módban élők foglalkoztassák őket és a gyárak és az iparosság vegyék igénybe a magyar tervezők képességét és tudását. Azt akarják, hogy magyar érzés, ízlés és formanyelv érvényesülhessen minden tárgyon, amelyet magyar kéz alkot. A hazai közönségtől pedig elvárják, hogy hagyjon fel a külföldi holminak megokolatlan dédelgetésével.

 

 

Lássa be végre, hogy az iparművészet nem csupán fontos kulturális tényező, hanem életbevágó gazdasági érdekünk is megköveteli felkarolását és térfoglalását. Elég, ha rámutatok áruforgalmunk egyre növekedő passzivitására. Helyrehozhatatlan vérveszteséget jelent minden pengő, amit külföldről behozott árura költünk akkor, amikor azzal megkönnyíthetnők magyar művészeink és magyar iparosaink megélhetését.

 

 

Vérveszteséget jelent az is, ha értékes tehetségek kénytelenek hazájukon kívül elhelyezkedni, mert itthon nem juthatnak kenyérhez. Ezért szeretném, ha a magyar lelkek befogadnák eszméinket és az eddiginél nagyobb érdeklődéssel és megértéssel karolnák fel iparművészetünk föllendítésére irányuló törekvéseinket. A magyar iparművészet ma még nélkülözi a tápláló talajt, mely föltétele meggyökeresedésének és egészséges fejlődésének.

 

 

Pedig napról-napra újabb komoly tehetségek jelentkeznek és akarnak érvényesülni. Hogy ezeknek a boldogulását jövőben biztosíthassuk, az ifjúság lelkébe bele kell vinnünk a művészi gondolatból sarjadt és nemzeti érzéstől áthatott, becsületes iparművészetnek a szeretetét. A szépségért való rajongást, a tisztes munka megbecsülését kell beleoltani az ifjú szívekbe.

 

 

Tanítsuk meg őket – nem tudálékos magyarázatokkal, hanem gyakorlati módon, szemléltető eszközökkel – a szépség felismerésére és élvezetére. De oktassuk ki az ipari munkák helyes megítélésére is, hogy tudják megkülönböztetni a hitvány, célszerűtlen munkát a jótól, a tartóstól, a céljával megegyezőtől. Indítsunk kérlelhetetlen küzdelmet az egész vonalon az ízléstelenség ellen!

Az iparművészeti etikában való kioktatás egyben erkölcsi nevelés is. Mert azzal megtanítjuk az ifjúságot a rútnak, a hamis látszatnak, a hitványnak megvetésére, s viszont a nemes ízléssel kifogástalanul készült ipari alkotásoknak és magának az alkotó munkának a tiszteletére. Ez nem a szorosan vett kézműiparra vonatkozik csupán, hanem a gyáriparra, a tőmegtermelésre is. Hiszen nemcsak a gazdagok megnyerésről van szó, hanem azt akarjuk, hogy a társadalom legszélesebb rétegeinek, tehát a kis egzisztenciáknak is legyen részük jó iparművészetben.

 

 

Már pedig kétségtelen, hogy a szegényebb sorsúak csak olcsóbb tömegárut vehetnek, mert drágára nem telik. A gyári termelés, a tömegáru, pedig egyáltalán nem zárja ki a művészetet. A gyárosoknak a legkiválóbb tervezőket kellene foglalkoztatniuk. Hiszen a nekik fizetett magasabb honorárium ezer és ezer darab árura felosztva alig jön számba, az áru értéke pedig, eredeti volta, szépsége és célszerűsége miatt lényegesen emelkedik.

Sok külföldi nagy gyár már régen felismerte ennek igazságát. Jellemző példa erre a berlini AEG., mely Behrens professzorral, a leghíresebb német iparművésszel tervezteti nemcsak palotáit, gyári épületeit, csillárjait, hanem még a konnektorok gombját és levélpapírjait is. Sajnos, nálunk Magyarországon még ma is akadnak gyárosok, kik nem vesznek tudomást arról, hogy jeles képzettségű iparművészeink vannak. Ezért legfőbb ideje fölhagyni azzal, hogy idegenekkel terveztessenek és külföldi minták után dolgoztassanak, amikor itthon tehetséges, megbecsülésre érdemes magyar iparművészek koplalnak!

 

 

Ezt a visszás állapotot a magyar társadalomnak tovább megtűrnie nem szabad! A magyar iparművészetnek különben sem rózsás a helyzete Magyarországon. Nincs még meg az iparművészek társadalmi biztosítása, baleset – és rokkantsági biztosítása. (Napjainkban ezek a feltételek már adottak, ha van az iparművésznek munkája és van miből megfizetni a járulékokat. Szerk. megjegyzése.)

Küzd az elhelyezkedés nehézségeivel, mert nem juthatott még dűlőre az iparművészeti műhelyek, illetve munkaházak megvalósításának régóta vajúdó kérdése. (Napjainkra, éppen a rendszerváltás után zárták be és adták el ezeket az iparművészeti műhelyeinket és boltjainkat.IDEA Szerk. megjegyzése.)

 

 

Ezek mind oly problémák, amelyeknek a sürgős megoldására teljes erőnkkel törekednünk kell! Talán időszerű volna, ha foglalkoznánk az egész országra kiterjedő Magyar Művészeti Nap vagy Hét rendezésének kérdésével. Ezen a napon vagy héten az egyéb művészeti ágakkal karöltve fel kellene vonultatni hazai iparművészetünket mindenütt, ahol erre alkalom kínálkozik. Budapesten és egyes vidéki városokban rendezett kiállításokon, vagy ha ez itt-ott nem volna elérhető, akkor néhány előkelőbb bolt kirakataiban be kellene mutatnunk iparművészetünk színe-javát.

 

 

 

Nem drága, díszes alkotásokra gondolok, hanem a nagyközönség jó része által beszerezhető, csinos, kifogástalanul megcsinált, praktikus iparművészeti készítmények bemutatására. Emellett biztosítanunk kellene a hazafias, napi sajtónak hathatós támogatását is. Ott, ahol ennek szüksége fennforog, népszerűen megírt cikkeket kellene elhelyeznünk a vidéki újságokban, a fővárosi nagy lapokat pedig reá kellene bírnunk, hogy a maguk művészi munkatársaikkal írassanak a hazai iparművészetet propagáló, iparművészeti ismereteket és a nemesebb ízlést terjesztő cikkeket.

 

 

Boltjainkban ezerszámra terpeszkednek a külföldről behozott selejtes és ízléstelen áruk! Csak a közönség és a jövő nemzedék ízlésének nemesítésével a helyes ítélőképességre való neveléssel érhetjük el, hogy azoktól a vevők elforduljanak és ezzel a kereskedelmet is rábírják vevőik gondosabb megválogatására. Akadhatnak egyesek, akik az imént előadott fejtegetésemmel szemben a jelenlegi gazdasági viszonyaink sivárságára gondolnak, középosztályunk anyagi leromlására, mely sokszor még a legszűkebbre szorított életstandard szükségleteinek beszerzéseire sem ad módot.

 

 

Az ilyen fölfogásnak akkor volna jogosultsága, ha nem látnám, hogy Magyarországon megszámlálhatatlan milliókat költenek hamis látszatot mutató, selejtes portékára. Aki figyelmesen nézi díszműáru – bazárjaink kirakatait, meggyőződhetik arról, hogy ezerszámra hoznak be Magyarországra ilyen hitvány árut, az ún. giccset, mert annak itt keletje van. Ez is bizonyítja, hogy az iparművészeti kultúra dolgában még sok a tennivaló.

Van nagy sikereket elért sport-kultúránk, ideje, hogy legyen végre igazi lakás kultúránk is. A falusi kislakástól a városi munkáskolóniáig mindenütt teremtsük meg a tiszta, ízléses otthonokat. A jól megcsinált, tetszetős iparművészeti tárgy, mely az emberek otthonát szebbé, meghittebbé, vonzóbbá teszi, nem fényűzés! Inkább hosszú évekre szóló, nemes örömöknek és élvezeteknek az állandó forrása, mely végül is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek a pihenésre szánt idejüket szívesebben töltik otthonukban, ha az kielégíti a szépérzéküket.

 

 

Valaha kenyeret é s cirkuszt követeltek, ma munkát és derűs, ízléses otthont kérünk. Ilyen szemszögből vizsgálva az iparművészet szerepét és hatását, szociálpolitikai jelentősége is érthető lesz. Ezért nem nézhetem rokonérzéssel a nyugat felől megindult újabb áramlatot, mely az emberek otthonából ki akar küszöbölni minden díszt, minden művészetet és egyedül a rideg célszerűségi szempontoknak szélsőséges érvényesítésére törekszik. Azt hiszem, hogy ez az ultraracionalizmus csak a józan amerikai észjárásnak értelmetlen túlzása. Lehet múló áramlat, talán divat is, de az emberek lelkéből a szépség áhítozását – mely ősidők óta mindig megvolt – semmiféle okoskodással eltüntetni, kiirtani nem lehet.

 

 

Ezért hiszek rendületlenül az iparművészeti törekvések örök életű jogosultságában. Erősen bízom abban is, hogy a szépség és a nemes ideálok kultuszáért való küzdelemnek győznie kell ! Hogy ezt mennél előbb elérhessük, ehhez a munkához kérem minden művelt magyar embernek, elsősorban pedig Társulatunk t. Tagjainak hathatós és lelkes támogatását.

Dr. Drerr Imre államtitkár, az Orsz. M. Iparművészeti Társulat ügyvezető elnökének elnöki megnyitója a társulat közgyűlésén 1929. április hó 28-án.

(A képek az utóbbi tíz év ízléstelenségeit példázzák. szerk.)

Köszönöm a figyelmüket:

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots