Pásztorlegény és a piramisok

Pásztorlegény és a piramisok 01 kép piramis részlete

Sajnos ma már csak a papiruszokból tudhatjuk, hogy belső tereikben a legkülönfélébb színű kristályok, mint megannyi égi lámpás verték vissza a beáramló nap és hold fényét. – Az ókor embere nemcsak az olimpiát Görögországban, de annál jóval korábban már a szellemi vetélkedés nemes versenyét is kitalálta Egyiptomba

 

Vannak évezredes csodásnak tűnő dolgok, melyeket már egyre áthatolhatatlanabb sűrű fátyollal takar el az emlékezés homálya és csak múzeumokban őrzött régi papiruszokból, ködösödnek elénk. Ezek a valóságban mégis csak megtörtént, események mesének is beillő legendák.

 

 

Történt, hogy háromezer évvel ezelőtt elindult egy szegény pásztorlegény, hogy megküzdjön minden férfiember vágyáért – még a ma élőkét is beleértve – a sárkánynál is félelmetesebb ellenféllel, a feledés homályával és, hogy győzelme jutalmául elnyerje a halhatatlanságot és vele együtt – az örök nőt szimbolizáló – fáraó lány kezét.

Annak a kék szemű, eszes, pirospozsgás, daliás, de mégis csak szerény legénynek, Jancsinak – akit történetesen a gyermekkori meséinkből ismerhettünk meg – ha mostanában elbeszélgethetnénk vele, talán el sem hinnénk neki, hogy már sok ezer évvel ezelőtt is élt, és nem csak, hogy élt, de ő emelte azokat az egyiptomi piramisokat egy lány kezéért, amelyeket ma is láthatunk, ha Egyiptomban járunk.

Pedig?

Régi egyiptomi papiruszokból indult útnak az évezredek halhatatlansága felé a mi mesebeli pásztorlegényünk, csakhogy, akkor öt még Chufu – Hotep-nek hívták, aki valóban elnyerte a királylány kezét, és valóban felépítette a világ legmagasabb piramisát a 157 m magas Chufu – piramist, amelyik a mi Mátyás – templomunk toronycsúcsától is 57 méterrel magasabb.

 

 

Az egész eddigi világtörténelem hatalmas alkotásai közül is kimagaslanak ezek a remekművek, melyek méltán foglalják el előkelő helyüket a világ hét csodájának sorrendjében az első helyen. Ezek a ma is titkukat őrző építmények egy nép óriási kultúrájáról tesznek tanúbizonyságot a kései századok emberei és nemzetei előtt. Mint, ha csak az örökkévalóság homályából nőttek volna ki, és nem emberi kéz munkája által születtek volna ezek a titokzatos arcú Szfinxek, hárfa és fuvolahangokon zenélő Mennon – szobrok és a földi élet után is létező túlvilági létet hirdető és dicsőítő sziklatemplomok.

 

 

Vajon, ha most megkérdezhetnénk emez ókori csodák alkotóitól, vagy Egyiptom volt uralkodóitól, hogy Nílus – parti országukban mi végből is születtek meg ezek a csodálatos piramisok, s miért épült, szinte egymással versengve a birodalom városaiban az a rengeteg templom, melyek felépítésükben, díszítésükben, formáikban párjukat ritkítják? Nos, érdekes lenne a válaszukból az igazságot megtudni.

 

 

Hiszen még a vak is észreveszi, hogy ahány épület, annyi lángész szüleménye és keze munkája e sok különféle, impozáns építmény. A díszítményeik, pedig páratlan gazdagságról árulkodnak. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy az ez után következő évezredek, majd mindegyik stíluskorszaka – még a mienket is beleértve – mindig is tudtak valami újat meríteni Egyiptom művészetének sokszínű ékítményeiből.

 

Egyiptomi virágminta motívumok I. tabló

 

Egyiptomi virágminta motívumok II. tabló

 

Ezek a templomok az élet kelyhéből, a fehér márványból mintázott, lótuszvirág szirmai közül kiemelkedő vörös gránit oszlopokon dacoltak sok – sok évszázad viharával, várva ránk, hogy majd mi is megcsodálhassuk az ókor építészeinek örökbecsű alkotásait.

 

 

 

 

Sajnos ma már csak a papiruszokból tudhatjuk, hogy belső tereikben a legkülönfélébb színű kristályok, mint megannyi égi lámpás verték vissza a beáramló nap és hold fényét. E ragyogásban, akár csak egy minden földi és égi hatalmon felülálló fényzuhatagban, merev mozdulatlanságban ott állnak, titokzatosan, sejtelmes mosollyal, jövőbe néző tekintetükkel az örökkévalóságot hirdető egyiptomi istenek. Ezek a 6 – 8 méter magas istenszobrok, az emberek felé tekintenek és, ha jól megfigyeljük vonásaikat, azok nem tagadják le és soha nem is titkolták el emberi származásukat. Talán ezért nem is tűnnek olyan nagyon misztikusak. E szobrok sejtelmes mosolyai is arról árulkodnak, hogy ők is csak szorgos emberi kezeknek olyan alkotásai, akik létezésüket és halhatatlanságukat az örök Évának, az örök Nőnek köszönhetik.

Mert Egyiptom világhírű ókori remekművei valóban az örök Nőnek köszönhetik létüket. Hiszen az ő elnyeréséért keltek versenyre a Nílus – parti ország legjelesebb művészei. E nemes vetélkedésre érkeztek Pa – Ta – Resből (Déli – országból) és jöttek Ta Mahetből (Északi – országból) ahol az ezerágú szent „Nílusi – Delta” aranysárga hordaléka hizlalja a legkövérebb szemű búzát.

 

 

De jöttek a birodalom minden részéből, ki gyalogosan, köntösben és mezítláb, kiket pedig fekete nubiai rabszolgáik hoztak vállukon ringatott gyaloghintókban. Rengeteg ember gyűlt össze a birodalom minden zugából. Sokszor a járhatatlan líbiai sivatag homoktengerét átszelve is, hogy időben megérkezzenek Abidoszba a birodalom fővárosába, a nemes versengés megkezdésére. A messziről jött vándorok dacolva a homokviharral a város külterületén várták meg az újhold eljöttét, a karvalyfejű Ozirisz éjszakáját, mikor is a fáraó megfúvatta a kürtőket és ezzel kezdetét vette a verseny.

 

 

A versenyzőknek egy hatalmas építészeti – vagy más egyéb remekművet kellet tervezni – mint ahogyan azt ott akkor Szemnofer fáraó kihirdette. Minden alkotásnak az egyiptomi nép, örök időkön túli dicsőségét és az egyiptomi uralkodók mindenható hatalmát kellett kifejezzék, az utánuk következő emberek és nemzetek számára. Minden épületet, emlékművet úgy kellett a versenyzőknek megtervezni, hogy azok dacoljanak földrengéssel, vízözönnel, széllel és még ezer évek múlva is állják a történelem viharait. Ezt a nem csekély feladatot, aki teljesíteni tudta, díja a fáraó legfiatalabb leányának a keze volt.

 

 

Egyiptomi ékítmények I. és II. tabló

Innen a népmesék oly sokszor hallgatott „pásztorfiús – királyfis” alaptörténetei. Mennyivel nemesebbek és tisztábbak voltak ezek a női kezekért folyó vetélkedések, mint a görög tornacsarnokokban, későbbi időkben zajló birkózó viadalok, vagy a római Quadrigák, sokszor már esztelen kocsiversenyei, nem is beszélve a napjainkban divatos, több tízezres tömegeket végtelenségig felajzó labdajátékok. Ez utóbbi versenyek tisztaságát, pedig jobb, ha nem is említjük.

Itt a szellem és az alkotni vágyás állt a verseny középpontjában. A szellem ekkor még tisztelte az anyagot, megbecsülte a környezetet. A vonalzók, körzők verejtékes, de nemes küzdelméből, lassan kibontakozott a halhatatlan mű, mely minden esetben az ész, a munka é a tanulás eredménye volt. Képzelhetjük, hogy ott, ahol ilyen alkotások születtek és ilyen nagy számban versengtek a halhatatlanságért, milyen iskolák és milyen tanárok lehettek? (igaz volt rá közel tíz évezredük.)

 

Ők csak sejthették, de mi már tudjuk, hogy erőfeszítéseik nem voltak hiábavalók. A csodálatos Khorzabadi királyi palota, a Karnaki templom, a Mennon – szobrok, a Chufu – Chafra – és a Menkauran piramisok, mind e szellemi küzdelmek eredményei. E versenyeken minden csalárdság bukásra volt ítélve, itt az ajzószereknek nem juthatott főszerep, mint napjaink vetélkedéseiben, itt a politikai kapcsolatok a verseny végeredményének szempontjából semmit nem számítottak. Itt csak a zsenialitás, a lángelme, a tanulás és a szorgalmas munka érvényesült.

 

 

Két – két bírája volt a versenynek; az egyik a fáraó és a szakemberekből álló bizottság, a másik az idő vasfoga és az utókor, azaz, most mi. Ha viszont egy művész alkotása a szakértők és az uralkodó tetszését elnyerte, akkor az a versenyző légyen ő bárki fia, még, ha rabszolga is volt, hozzáadták a fáraó egyik lányát és művét az egész nép és nemzet dicsőítésére felépítették. Például rabszolga volt egy Szet-Nofer nevű ifjú is, mint azt a ránk maradt papiruszokból kiolvashatjuk, akinek a felesége lett győzelme jutalmául Amon – Zefesz nevű királylány. Továbbá megtudhatjuk, hogy a zenélő, éneklő Mennon – szobrokat III. Amenhotep fáraó névrokona, Hapu-Amenhotep faragta. Hapu a szobrokra olyan kis szélösszegyűjtő réseket – orgona sípjához hasonló elven működő csatornákat helyezett el, melyeken a mindig fúvó sivatag szele, ha átpréselődött kellemes éneklő, dúdoló hangot adott a szobrok környezetében.

 

 

Egy csodálatos másik győztes alkotás még ma is látható Dar El Bahriban. Itt épült fel ugyanis a világ egyik csodája, egy-egyetlen hatalmas hegyoldalból kifaragott sziklatemplom. Építője Szemun volt, Hat-Sep-Szu fáraónő építőmestere, akihez a mű elkészülése után az uralkodónő férjhez ment. Pedig, a papirusz tekercsek állítása szerint, Szemun egy gizehi csordás pásztornak volt a fia.

 

 

Az ókor embere nemcsak az olimpiát Görögországban, de annál jóval korábban már a szellemi vetélkedés nemes versenyét is kitalálta Egyiptomban. Ennek nyomaira nem csak múzeumi papirusztekercsekben bukkanhatunk, hanem a már feltárt tárgyi emlékek mellett, gyermekkorunk népszerű meséiből, a pásztorfiú és királylány történetekből is következtethetünk.

A görög olimpiai játékokat a XIX. század végén sikerült felújítani és az óta is négyévenként, megrendezésre kerül ez a világszerte méltán népszerű sportesemény. Legutóbb talán még mindenki emlékszik rá, éppen e verseny hazájában; Görögországban rendezték meg csodálatos módon. Kérdem én, ezek után, a 3000 évvel ezelőtti egyiptomi építészversenyek mintájára egy hasonló tartalmú építészeti és művészeti világversenyt nem kellene szintén újra éleszteni?

 

 

Természetesen, ha volna ezen ötletem megvalósítására vállalkozó személy és ország, ajánlanám, hogy a díj odaítélésekkor, csak a nyertes mű megvalósítására törekedjenek, de a rendező ország államelnökének leánya kezét, ellenben bízzák a kéz tulajdonosára.

Szepessy Tihamér

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots