Tetszik? Nem tetszik?

Egy karibi képző- és iparművészeti nyári iskola előadásának jegyzetéből: (Előadó: Pierre Muonsarte, ipari formatervező)

 

A műalkotások között, de akár még  lakásberendezések összképében is épen úgy találunk jellegtelen, csúf és ízléstelen, olykor hivalkodó alkotásokat, mint tetszetősöket és ízlésest. – szögezte le Pierre előadása elején, miután kényelmesen elterpeszkedett a medence szélénél számára üresen hagyott nyugágyában.

 

                                            Az előadás helyszíne

Hogy mégis milyennek látunk egy műalkotást, egy tárgyat, vagy egy berendezett helyiségnek az összképét az szubjektív megítélés kérdése – hadarta el egy szuszra, közben egy vastag havanna szivarvéget kotort elő fürdőnadrágjának a zsebéből majd az ujjaival sodorhatni kezdte.

Az elénk táruló látványosság tetszéséről – folytatta egy korty hideg citromos limonádé lenyelése után  – vagy nem tetszéséről, más – más alapon mondunk ítéletet.

Na, de hogyan?

Nos, ítéletet mondhatunk éppen úgy érzelmi, mint értelmi alapon.

Hogy mi a különbség? – kérdezte inkább magától, mint tőlünk.

Bizony nem kevés.

Ugyanis, amikor érzelmi alapon mondunk véleményt egy fotóról, festményről, vagy valamilyen iparművészeti tárgyról, netán egy lakásberendezésnek az összképéről, akkor valószínűleg a bennünk ébredt kellemes érzések, vagy valamiféle rossz emlék hatására keletkezett ellenszenvünk hatására fogalmazódnak meg bennünk a különféle gondolatink.

Ekkor a bennünk ébredt érzelmi hullámok fogják meghatározni, hogy a látottakból, hallott dallamokból, mit tartunk szépnek, ízlésesének, vagy éppen elviselhetetlenül ízléstelennek.

 

 

Ellenben, amikor bármely tárgyról, vagy egy lakás berendezésről, netán egy zeneműről, vagy bármely más művészeti alkotásról értelmi, vagyis logikai alapon mondunk ítéletet, akkor abból egészen biztos, hogy egyféle szakmai bírálat lesz.

Ilyenkor mesterségbeli hiányosságokról, vagy ellenkezőleg, magas fokú szaktudásról fogunk véleményt alkotni.

Amikor a tárgyakról negatív véleményt fogalmazunk meg, gyakran használjuk a; torz; aránytalan; elnagyolt; zavaros; csupasz; elfuserált jelzős kifejezéseinket míg, ha felmagasztalni, dicsérni akarjuk, akkor; művészi; míves; aprólékos; tartós, átgondolt és még számtalan más szívunk jut az eszünkbe.

Egy biztos, elmarasztalására, de éppen úgy felmagasztalására is bőségesen tudunk jelzős szavakat találni, bármelyikünk szótárában.

 

Miközben Pierre esztétikáról szóló értekezését hallgattuk, nagyokat pislogtunk, szinte elviselhetetlen volt a délutáni párás forróság.

 

 

 

Talán Joseph a helybeli zenekar trombitása volt az egyetlen, akit mind ez teljesen hidegen hagyott, ő ugyanis már régóta bőrön át, csukott szemmel szemlélte a világ valamennyi szépségét és csúfságát.

Halkan horkantgatva aludt napernyője árnyékában.

 

Pierre ahelyett, hogy zokon vette volna Josefhnek a témát semmibevevő viselkedését, helyette egy nagyot pöffentett  ujjaival már agyongyötört, parázsmentes  szivarjából Majd csak ennyit kérdezett:

– Hol is hagytam abba?

 

-Mivel választ ismét csak nem tőlünk várt a kérdésre, máris folytatta:

– Mint azt már „említettem volt”, amikor bizonyos tárgyak, egy lakásberendezés összképéről, vagy bármilyen más művészi alkotásnak a tetszését, vagy nemtetszését érzelmi alapon fogalmazzuk meg; ízlésességről, vagy éppen ízléstelenségről beszélünk.

– Na és mitől ízléses, vagy éppen ízléstelen egy műalkotás? – kérdezett váratlanul közbe, Kassáról jött belsőépítész társunk; István.

Pierre – nek kedvére lehetett a kérdés, mert István felé fordulva rövid tapssal jutalmazta a felvetését.

Nos, ez jó kérdés István. Ugyanis, hogy mi ízléses és mi ízléstelen, ennek eldöntése – maradjunk annyiban – az önmagunk joga, de egyben felelőssége is.

 

 

 

Azt azonban bátran leszögezhetjük: Amikor bármilyen műalkotásnak, használati, vagy dísztárgynak, akár mindezeknek az összképe értékükön és az értelmükön felül a megjelenésükkel, vagy a tartalmukkal, küllcsinyjükkel, csak egyféle túlzott érzelmi hatást akarnak belőlünk kicsikarni, akkor azok a „valamik” nagy valószínűséggel ízléstelennek.

Az ilyen ízléstelenségekre is bőven tudunk jelzős szavakat találni.  Csak néhányat, hogy mondjak; hatásvadász; sematikus; silány; gagyi; cifra; szirupos; nyálas; bazári, giccses, és így tovább.

Így hát elmondhatjuk, hogy valamennyi ízléstelenség közös tulajdonsága; túlzásból, vagyis az érzelmi hatással való szándékos visszaélésből fakad.

A lakberendezésben éppen úgy találunk a túlzásra példákat, akár a képző – vagy iparművészetben.

Mennyire ízléstelen, és mennyire giccses tud lenni, amikor egy lakóparki lakás berendezésének összképéből XV. Lajos stílusában megfogalmazott rokokó, vagy éppen egy XVI. század végi nehézkes, ónémet stílusú berendezésnek a képe köszön ránk?

– De itt álljunk meg egy szóra! – szólt közbe most trombitás barátunk, akit észre sem vettünk, hogy már régen ébren lesi Pierre szavait. – akkor az én hazámban, Brazíliában, a Riói karneválon az a sok gyönyörű lány, felcicomázva és kidekorálva, azokban a csodálatos kosztümeikben, szerinted mind giccsesek?

– Nézd barátom! nem akarom szépíteni a dolgot, de nagyon belerondítani sem akarok a lelkedbe, ezért a válaszom; igenis, meg nem is.

Ezt hogyan érted Pierre? – kérdezte a brazil zenész sértetten.

Vannak olyan kivételes alkalmak és adódhatnak olyan kivételesen egyedi helyzetek – válaszolt nyugodt hangon Pierre – amikor az élet bizonyos területein a művészet eltúlzott hatáskeltő szerepének, vagyis a kirívó érzelmi ömlengésének, és groteszkségének is helye van.

 

Sok esetben a kitűzött cél sikeres eléréséhez éppen a művészi kifejezésmód túlzására van szükség.

Amikor olyan alkalmak és helyzetek adódnak, mint az általad is felemlített Velence – i – és – Rió – i karnevál, vagy az operettek, mesejátékok és cirkuszok világában, de a reklámokban, vagy éppen Moliere ragyogó bohózataiban a színpadon, gyakori s egyáltalán nem elítélendő az ilyesfajta túlzás.

A művészeteknek ezek a területei általában az ilyen  túlzásoknak jóságos színhelyei.

Erről a csiribiri éjszakai világról Toulouse – Lautrec drámaian groteszk képeinél  senki és semmi sem tud jobban mesélni a világon.  

 

  Toulouse – Lautrec drámaian groteszk képe: Tánc (Wikipédia)

 

De voltak idők, amikor nagy formátumú eleink nem kevesebbet akartak, mint korlátot állítani az ízlésnek.

– Az ízlést először, sajnos mi franciák, XIV. Lajos korában – valaki, netán nem tudná: a barokk korban – igyekeztünk keretek közé szorítani. Majd ezt követően a XIX. században, a klasszicizmus és a felvilágosodás korában, a poroszok is kísérletet tettek e téren bizonyos szabályok lefektetésére.

 

Ám, hogy az ízlés meghatározható és korlátozható – annak eldöntéséhez, hogy mi lehet ízléses és mi ízléstelen – csupán csak a józan ész helyes döntése szükséges – mondták ki XIV. Lajosék. Ám ezzel az állításukkal bizony jól melléfogtak.

Franciaországban, az „okoskodók” körében, mire ez a vita, igazán vitává válhatott volna, addigra a jakobinus forradalmunk lényegében döntött és meggyőző választ adott az ízlésreformerek valamennyi kérdésére.

Valamennyi problémát Gillotin doktor éles pengéje, akár csak kardjával Nagy Sándor a gordiuszi csomót, egy csapásra megoldotta.

Így aztán a francia arisztokrácia feje, a maga rizsporos, parókáival, és minden szépséget vitatható kérdésével együtt, melyek a normatív ízlés meghatározásával valaha is megfogalmazódott, 1789–ben véglegesen lekerültek a közérdeklődés napirendjéről.

Pierre torka úgy látszik, kiszáradhatott, mert mielőtt tovább szőtté volna gondolatai fonalát ismét egy nagy pohár citromos- mentás itókát rendelt az őt addig szájtátva hallgató felszolgáló lánytól.

Na, csak semmi izgés – mozgás! Még nem fejeztem be. – harsogta Pjeerre, miután az utolsó korty is lecsúszott a torkán.

 

Még mielőtt tengernek mennétek, feltétlen szólnom kell néhány szót a XX. századi ízlésfelfogásáról, vagyis napjaink ízlésvilágáról.

– Talán kezdjük onnan, hogy a XIX. század után a normatív ízlésvilág már csupán csak viszonylagos volt.

Akkoriban a régi szabályok a különféle divatirányzatokat olyan mértékben rendelték alá az ízlésmeghatározásnak, hogy a témával foglalkozó gondolkodók legtöbbje, már a probléma megfogalmazásának puszta gondolatától is kétségbe esett. Leegyszerűsítve: már a probléma felvetésének hallatára is frászt kaptak.

A XX. századra, pedig már ember sem igen akadt, aki az ízléses és ízléstelen fogalmak közötti űrt tartalommal merte volna kitölteni.

Gondoljatok csak a francia impresszionista festők remekműveire, Kezdetben kereskedő nem volt Párizsban, aki hajlandó lett volna egyet is kiakasztani ezekből a remekművekből a galériája falára.

A XIX, században a bajoroknál, majd pedig az angoloknál, de nálunk, Franciaországban is javában tombolt az ízléstelenség. De, hogy az Egyesült Államok se maradjon ki a giccs élvezetéből, csakhamar Chicagó új gazdagjai is követték az európai divatot, s ők is belemarkoltak a „jóba”.

 

Ennyi bölcs és gazdag ország után, pedig melyik ország lett volna olyan bátor, amelyik merészelte volna felrúgni az „ízlés nagyhatalmak” által diktált ízlésnormatíva kimondatlan szabályait?

Nos, nekem elhihetitek, hogy egyetlen egy ország sem akadt a világon.

A századfordulóra aztán már a régi ízléskorlátok visszaállítására sem akadt vállalkozó, de bizony új szabályokat sem akaródzott, senkinek sem megfogalmazni.

Az így támadt zűrzavaros helyzetet, a kapitalista piac áruéhsége s a nyomában loholó tömegtermelés agresszivitása, csak még tovább bonyolította.

A pénzével magára hagyott újgazdag polgár, – akár csak napjainkban – képzettség és útmutatás hiányában, a régi idők forma- és motívumvilágról leporolta a pókhálót, s azt az új gépipari technológia és sorozatgyártás igényének – sajnos az előzőnél is silányabb formájában – prédának dobta.

Mint tudjuk – tette hozzá cinikusan Pierre – az „erőfeszítésüket”, siker koronázta.

Ilyen körülmények között a végterméknél, a forma, a minta, a szín és az anyag harmonikus egységének a hiánya végül is állandósult az ipari termelés minden területén. Sok esetben ezek a fogalmak még szöges ellentétbe is keveredtek egymással. Gondoljatok itt a „Neo korszak”  borzalmas termékeire.

 

E korban kiművelt eleink, a giccskészítő „mester” és a giccsfogyasztó polgár ideális találkozásának lehettek a szemtanúi.

Igen, ahogy mondjátok barátaim: – Helyeselt Pierre, miközben füléhez emelte a tenyerét. Ezzel a mozdulatával csupán csak jelezni kívánta, hogy az igenlésünket nem hallja elég kristálytisztán.

– Igen – igen, ma sincs másképpen. – összegezte Pierre megmásíthatatlan ítéletét a témáról, aztán halkan még hozzátette:

A tárgyakkal szemben támasztott esztétikai követelmény minden esetben alá – lett és van ma is rendelve a siker és profitorientált piac kívánalmának.

Cél a figyelemfelkeltés, a tárgyak és alkotások hatásos reklámozhatósága, eladhatósága, akár még a minőségi követelmények és a tartalom rovására is.

Ezután rövid hatásszünet következett, De aztán végül csak kibökte, ami a lelkét nyomta:

 

Igen barátaim, jól gondoljátok, akár csak napjainkban, ebben a nyavalyás, pénzéhes globalista világunkban.

– Akár csak napjainkban, ebben a nyavalyás, pénzéhes globalista világunkban. – visszhangoztuk fülig érő szájjal a mester szavait kórusban.

 

– Ez már zene füleimnek – jegyezte meg elégedetten Pierre – Látom, nem hiába tépem napokig a szám. Úgy látszik a rumon kívül – Istennek hála -, én is hatással vagyok rátok.

Aztán folytatta:

Ez alól sajnos a művészeti alkotások, de a lakásberendezési elképzelések sem kivételek.

Most a globalista gazdaságban, talán még inkább jellemző mind az, amiről eddig az észt hintettem nektek. Hiszen napjaink használati tárgyainak, de a műalkotásainak az „ízlésessége”, is a piac ítélete alapján, éppen olyan érdektelen, mint volt az a XIX és XX. században a kapitalista tömegtermelés hajnalán és derekán.

Vagyis teljesen mindegy a globalizmus korában, hogy egy tárgy, vagy műalkotás ízléses, vagy ízléstelen. A fő szempont csupán a gátlástalan profitszerzés lehetőségének maradéktalan kiaknázása.

 

Mind az esztétikából, mid pedig a párás forróságból, úgy tűnt, hirtelen elege lett mindenkinek, mert Pierre utolsó mondatait, már félreérthetetlen, hangos és ütemes taps kísérte.

Fogta a francia a témát.

Hál’ Istennek, ha nehezen is, de végre feltápászkodott a nádfonatos nyugágyából s kissé imbolyogva a melegtől (?) a kijárat felé vette az irányt.

Az ajtóból aztán visszafordult, mintha akart volna még valami fontos dolgot mondani, de már csak egy lemondó legyintésre futotta tőle.

Lejegyeztem: Én

 

 

Szerző: Horváth Tamás