Balaton imádása

 

Tudod barátom, amíg csak élek a Balatontól elválaszthatatlan leszek.

Hogy, miért? Nagyon is egyszerű a válasz rá:

Nyári délután, amikor kisétálók ennek a gyönyörűséges tónak a partjára s végigjártatom a szememet Tihanytól Badacsonyig, minden alkalommal kialakul bennem az a furcsa érzés, hogy az énemnek, egy darabkája sosem volt más, mint ez a csendes, ámbár olykor, tomboló, tajtékos hullámaival partot csapkodó, varázslatos színekben játszó hatalmas víztömeg.

 

 

 

 

Istennek ez a varázslatos ajándéka testi s lelki énemhez, ma már éppen úgy hozzátartozik, mint akár a pari nádasainak halk susogása, madarainak játékos harsánysága s levegőjének szikrázó tisztasága.

 

 

 

 

 

 

 

Együtt rezdül vele minden porcikám. Mikor örül, én ujjongok, ha haragosra tarajozza fodrait egy ördögi szélroham, összeszoruló mellel bámulom, és ha felhők árnyékolják be vizének tükrét, mintha csak agyvelőmet ólomporral szórnák be, én is vele nehezülők el.

 

 

 

 

 

 

Amikor meg a hullámai között, lebegek, lágy, selymes vize a bőrömet simogatja, ha meg a hullámait partnak hallom csapódni, a ritmusa, mintha szívem dobbanását, ereim lüktetését utánozná.

 

 

 

 

 

 

Nos, barátom, ha kérded, jórészt mind ezek az érzések és benyomások vezették hosszú év tizedeken át a kezemet mikor a rajzpapíron éppen egy – egy lakásnak, vagy valamelyik vízparti nyaralónak a berendezésén elmélkedtem, S akkor a tónak színes élővilágáról szőlőkkel tarkított dombjairól, még szót sem ejtettem.

 

 

 

 

 

 

Közben a szememmel magam is önként követtem azt az irányt, melyet beszéd közben széttárt karjaimmal kijelöltem barátom meggyőzésére.

A látvány tényleg lenyűgöző volt. Még engem is, aki pedig már sok ezerszer láttam, a ma esti naplemente látványa sokadszorra is ámulatba ejtett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most vettem csak észre, hogy a lenyugodni készülő Nap narancsvörös sugarai, a tó eddig még gyémántos csillogású, kékeszöldes színét lassacskán aranyosan átszőtt, halvány rózsaszínes antracit szürkére festette. Majd a nagy vörös labda, mintha csak menekülni próbálna, a türelmetlenül várakozó holdvilág ezüstös fénye elől, rejtekhelyet remélve, sietősen legurul az öreg dombok háta mögé.

 

 

 

 

 

 

Még csak percek kérdése s ecsetjével maga a Jóisten, nehéz ébenfekete korommal satírozza be már csak fáradtan pislákoló égi lámpásának hatalmas üvegburáját.

Nos, ezt látom én a kedves Balatonom partján állva, már vagy hetven éve és ezt is szeretném látni, míg a Jóisten éltet.

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots