Népművészet; fafaragás – spanyolozás

Népművészet; fafaragás 01 Járom Máramaros, 1865, faragott, vésett fa

 

Az egykori pásztorok, juhászok, kondások kora tavasztól késő őszig messze éltek a falutól, Így aztán jutott idő, legeltetés, delelés közben fafaragásra, tárgyaik díszítésére.

 

 

Népművészetünk talán leggazdagabb, legváltozatosabb ága, ma már csak szép múlt, a jelenben teljesen kiveszőben, megszűnőben van. Pedig régen az ország minden vidékén készítettek fafaragással díszített tárgyakat. Cifra kapuk, kerítések, házoromdísz, kisebb-nagyobb házi eszközök a faragóművészet értékes szép darabjai voltak.

 

 

Ma nagyon figyelmesen kell körülnéznünk az élő faluban, hogy ezek közül egyet is megpillantsunk, nem is beszélve a hajdan volt falusi otthonok faragott székeiről vagy egy szuszékról, netán egy padládáról melyek messze földön is keresett daraboknak számítottak.

 

 

 

Megváltozott a falu társadalmi, vagyoni helyzete. Az egykori pásztorok, juhászok, kondások kik a jobbágyság soraiból, később a földnélküli, nincstelen szegényparasztokból verbuválódtak, kora tavasztól késő őszig messze éltek a falutól, minden emberi közösségtől, sőt olyan vidék is volt, ahol téli szálláshelyre távoli karámokba vonultak állataikkal együtt. Így aztán jutott idő, legeltetés, delelés közben fafaragásra is. A tarisznyából előkerült a bicska vagy egyéb maga készítette szerszám, amire a faragásnál szükség volt. Fa is akadt mindig, még a pusztai alföldi vidékeken is.

 

 

Motívumaik a környező világ: a fák, a virágok, a madarak, az állatok, néha még az ember is. Kivésték, kifaragták, kidíszítették apróbb használati tárgyaikat. Faragtak díszes botot, juhászkampót, ostornyelet, borotvatartót, ivóedényt, gyufatartót. Az időből még arra is telt, hogy a faluban hagyott kedvesnek is faraghattak ajándékot; sulykolókat, mángorlót, fali sótartót, tükröst, díszes guzsalyt, cifra sárkaparót.

 

 

A díszítések módja, technikája szerint négy nagyobb tájegységet különböztethetünk meg. Tiszántúlt, Észak Magyarországot, Dunántúlt és Erdélyben a székelyeket; kalotaszegieket. E vidékek közül legkorábban, már a XVIII. század végétől tudunk dunántúli faragott díszített tárgyakról. Kezdetben csak véséssel dolgoztak. A vésés vonalait úgy emelték ki, hogy olajt, vagy fagyút, korommal, puskaporral kevertek össze, ezt kenték bele a vésetekbe.

 

 

A múlt század elején már találkozunk az úgynevezett spanyolozással is. Itt a vésett díszítést árokká szélesítették és a tüzes kés hegyével, spanyolviaszt tömködtek bele a vésett mintába. Legjobban a piros spanyolviaszt kedvelték, de használtak kéket, zöldet és feketét is. Ha a felület érdes volt, zsurlóval, kis üvegdarabkával lecsiszolták, méhviasszal fényesítették.

 

 

A dunántúli, somogyi, zalai pásztorfaragások témája a leg változatosabbak. Itt a leggyakoribb az emberábrázolás. Elsősorban a romantikus balladákban is megénekelt bakonyi betyároké. Ezek a XIX. századi elbujdosó szegénylegények, akik a földesúri önkény, a katonai szolgálat elől menekülnek, szíves fogadtatásra találtak a nép körében, a környék csárdáiban, ahol megvendégelték őket és kipihenhették magukat. Így került a fára a betyár alakja mellé a jóságos kocsmárosné, az üldöző pandúr és a vidáman nótázó cigány.

 

 

Észak- Magyarországon a palóc juhászok viszont igen szép ivópoharakat készítettek. A mezőn dolgozó paraszt, a pásztor, az erdőt járó vadász ilyen poharat vitt magával. A palóc pohár legszebb része a füle. Állatokat faragtak ki fülnek, leggyakrabban juhot, kutyát, kígyót, amit maguk körül láttak. Oldalait a pásztorélet képeivel díszítették.

 

 

Erdély volt mindig a legváltozatosabb tárgyú fafaragások földje. Már házaik, főleg kapuik, kerítéseik díszítése, tornácaik, házoromdíszeik is magukra vonták a faluba látogatók figyelmét. Legszebbek a székely kapuk, a fafaragás remekei. De színe nincs is olyan használati tárgy, mezőgazdasági eszköz, amit faragással, festéssel szebbé ne varázsoltak volna. A kalotaszegi faragott bútorok messze földön ismertek és keresettek voltak.

 

 

A szövőszéktől a járomig, az ivópohártól a sulykolóig és a mángorlóig, minden díszesen faragott volt.

 

 

Szólnunk kell még a temetői fejfákról, kopjafákról. Székelyföldön, Kalotaszegen, Mezőségen, de az Alföldön is igen szép fejfákat faragtak. Jellemző ránk, hogy egy idegen, hazánkba látogató belga teológus hívta fel a figyelmet, már 1580 táján a szentesi temető zászlóval díszített, díszesen faragott, gyönyörű kopjafáira és fejfáira.

 

 

A kopjafa csak harcosokat illette, míg a fejfák régi ‘pogány’ kultikus szokás szerint mindenkinek kijárt. A legkorábbi fejfák emberformák és csónak alakúak voltak, később a kifaragott formák színesebbek, változatosabbak. A régiek, habár ezeken a fejfákon feliratok nincsenek, faragásukból megmondták az alatta nyugvó ember nemét, korát, foglalkozását, társadalmi és vagyoni helyzetét is. A faragott fejfákat gyakran ki is festették.

 

 

Csak válogattunk abból a sokrétű igen gazdag és változatos kincses anyagból, amit a népi fafaragás elnevezése magában foglal. Célom elsősorban az érdeklődés felkeltése volt,s ez, ha sikerült, ajánlom nézzék meg a Néprajzi Múzeum és a Szentendrei Falumúzeum kiállításait.

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots