Emlékeim ködében

  1. Októbere

Nyolc éves voltam.  Unokabátyám tizennyolc. Apám unokatestvére 29. évében járt. Fogalmam nem volt, hogy akkor Október reggelén mi történik köröttem. Annyit azért felfogtam és az nagyon is tetszett, hogy anyám reggel közölte velem,- ma s talán még egész héten sem kell iskolába mennem.

Szép őszi nap volt. Irány az utca – gondoltam – ha már ilyen szerencsés vagyok, hogy nem kell iskolába mennem. Az utcán már vártak a barátaim, akikkel együtt rúgtuk az utca egyetlen bőrlabdáját minden nap a tőlünk két sarokra lévő üres telken. Talán még jól is jött volna ez a váratlan nagy szabadság, ha másnap apám le nem parancsol bennünket a pincékbe, ahol a szomszédok már gyertyafény mellett fegyverropogásról, tüntetésről és az utcán heverő halott emberekről suttogtak.

Fogalmunk nem volt mi történik odafenn, csak azt tudtuk, hogy kitört a háború és a mieink végre hazakergetik a Magyarországot megszállt oroszokat és leszámolnak az olyan embereket félelembetartó besúgókkal, mint Mátrai bácsi, aki velünk szemben lakott, és akit minden nap egy szürke autóval vittek a becsületes magyar embereket kínzók titkos földalatti munkahelyére.

Eltelt néhány nap s már felmerészkedtünk a pincéből. Anyám üres paprikás krumplit főzött, hogy végre valamilyen meleg étel is legyen a gyomrunkban. Apám kenyeret ment beszerezni, de emlékszem üres kézzel jött haza, mert a közeli Közérteteket már feltörték és kifosztották – mesélte az utcán hallottakat a szomszédoknak.

 

Elmúlt az első pincében töltött hét s mivel különösebb események az utcánkban nem történtek napközben visszaköltőztünk a lakásunkba. A baj csak az volt, hogy fogytán volt minden élelmünk. A piac, bárcsak néhány sarokra volt a házunktól még sem mertünk kimenni. A városban folyó harcokról csak a szomszédok elbeszéléseiből értesültünk. A magyar rádió napokig elhallgatott, és amikor az adás újra elindult, akkor is csak komoly zenét játszottak egész nap.

Egyetlen hírforrásunk a Szabad Európa rádió el – elhaló, fütyörésző, sistergő hangja volt. Mindenki a híreket hallgatta. Pesten a Rádiónál és a Korvin közben fegyveres harcokban a mieink sikeresen űzték el a nép ellenségeit. Az ilyen hírek hallatán az idősebbek közül többen tapsolni kezdtek örömükben.

Talán második hete éltünk a pincében és a lakásunkban felváltva, amikor váratlanul vidékről megjelent nálunk apám unokatestvére és apám bátyának a fia. Világos keki színű viharkabátban vállukon géppisztollyal. Apámat keresték. Anyám étellel kínálta őket, de siettek, még a viharkabátúkat sem volt idejük levenni Rövid suttogás után apám a mosókonyhából előretolta féltve dugdosott, ponyvákba csavart, második világháborúból nálunk maradt ötszázas, terepszínűre mázolt BMW motorkerékpárját. A pincéből előkerült hozzá az akkumulátor az udvari sufniból meg az oldalkocsija.  A motor napra kész volt. Apám ugyanis minden szabadidejét ennek a csodának szentelte. Annak idején ő jött haza ezzel a csodálatos géppel Kárpátokból és dugta el a szomszédok kíváncsiskodó szeme elől.

Ahogy apám rokonai beviharzottak, miután az oldalkocsit a motorra felerősítették, olyan szélsebesen el is száguldottak. Csak hetekkel később halottam felőlük apámtól, amikor anyámnak suttogva mesélte el, hogy unokaöccse, aki korábban bányamentő volt a forradalmároknak élelmet és lőszert szállított a BMW-l a pesti és a pest környéki harcolók állásaiba.

 

Október végére sűrűsödni kezdtek nálunk az események. Apám bátyának fia és barátai valahonnan szereztek egy katonai Tarack ágyút és hozzá lövedékeket. Az ágyút egy sarokra tőlünk az Attila utca és a Táncsics Mihály utca sarkán, éppen a hentes bolt előtt állították fel azzal a céllal, hogy az Újpesti téli kikötő partján álló hat orosz tankot kilőjék.  Ennek az akciónak már én is közvetlen szemlélője lehettem. A hónap végére, ugyanis a lőállástól egy utcányira a Kis pékség frissen sült kenyeret árult minden déli tizenkét órákkor. Bár kijárási tilalom volt a környék asszonyai, és mi gyerekek már tizenegy órákkor sorban álltunk a pékség előtt, hogy egy – egy vekni kenyeret hazavihessünk.  Itt és ekkor történt, hogy egy kapu alól, valamilyen elvetemült ember géppisztolysorozatot adott le a sorban állókra. Istennek hála senki nem halt meg. A merénylőt azonban az unokabátyámék, mint később megtudtuk, ártalmatlanították.

 

Nos, a kenyérvásárlási alkalmat kihasználva, hazafelé mindig meglátogattam a Tarack ágyúnál szorgoskodó srácokat. Beszélgetésüket kihallgatva megtudtam, hogy az orosz tankok közül még egyet sem sikerült kilőni, viszont a lövedékek rendre a téli kik kötő vizében, némelyek pedig a parton lévő mozifilm raktárakban landoltak. melyikek a vízben robbantak fel elkábították a halakt. Több sem kellett, rohantam haza és riasztottam az utcánkban minden barátomat. Másnap otthonról elszökve szenes kosárral siettünk le a téli kikötőbe. Bár tényleg ott álltak a híd lábánál a kilövésre váró orosz tankok és mellettük ott bagóztak az oroszok, de egy szót sem szóltak hozzánk.  Nyugodtan halászhattunk.

 

Nem csak duma volt. A víz tetején tényleg hatalmas pontyok, csukák és harcsák járták halotti táncukat. Körbe – körbe úszkáltak. Rövid fél óra alatt két szenes kosarat is megtöltöttünk frissen ágyúzott halakkal. Aznap az egész utca a mi vendégünk volt. Halászlére és sült halra gyűlt össze az éhes népség az udvarunkban. Természetesen nem mi főztünk, mi csak a halat adtuk a bulihoz.

 

Néhány nap múlva apám unokaöccse is visszahozta a BMW-t. Az oldalkocsi tele volt géppisztoly lövedékek ütötte lukakkal. Apám és a szomszédok gyorsan leszerelték az oldalkocsit a motorról és visszatolták régi helyére a sufniba. A motort a mosókonyhába ponyvák alá dugták, ahogy az évekig volt. Akkor még nem tudtuk, hogy később ennek a BMW-k köszönhettük, hogy életben átvészeljük 56-t.

Történt ugyanis, hogy a motorral együtt apám unokaöccse magával hozott egy pufajkás kivert fogú, nikotintól barna bajszú kissé egérképű, volt bányásztársát. Megkérte apámat, hogy néhány napra rejtsük el a pincébe. Majd érte jön egy kocsi és külföldre viszik, mert itthon, ha rátalálnak, kinyírják. Anyám azonnal közölte velem, hogy közelébe se menjek az idegennek, mert, az arca után ítélve ez az ember inkább ördög, mint sem üldözött. Nem sok vizet zavart az egérképű, amíg nálunk bujkált. A picéből csak bagózni jött fel. Egész nap a Szabad Európát hallgatta. Amikor mégis feljött a napvilágra mindig kiment az utcára lesni, hogy jön – e már a z őt elszállító autó. Istennek hála – mondta anyám – végre jött egy szürke autó, hasonló, mint amelyik a Mátrai bácsit hordta a titkos munkahelyére. Az egérképű köszönés nélkül beszállt az autóba, és huss! Sokáig nem láttuk, de Novemberben aztán hallatni sajnos hallatott magáról.

 

November elejére az orosz megszállók leverték szabadságharcunkat. Szomorú és kilátástalan napok következtek.  Az utcánkban, emlékszem mindenki rettegett és félt a megtorlástól. Apám, hogy unokaöccse és az én unokabátyám, meg az ágyúzó barátaik nehogy bajba keveredjenek begyűjtötte a géppisztolyaikat és a házunkkal szemben lévő kerítésen át a Duna cipőgyár udvarára azokat éjszaka áthajigálta. Unokaöccse vidékre költözött ott bujkált évekig. Végül, hogy megúszta börtön nélkül 56-t, anyám, Isten kegyelmének tulajdonította. Apám bátyának tizennyolc éves fia, vagyis az unokabátyám már nem volt ilyen szerencsés. Tavaly hunyt el Arizonában.

 

És, hogy miért a BMW-k köszönhettük az életünket?  Nos, ha hiszik, ha nem az egérképű, akit mi bújtattunk el a kinyírás elől, kiderült róla, hogy „jó elvtárs”, vagyis közönséges besúgó volt. Honnan tudom?  November végén egy szürke autó, olyan, mint amelyik elvitte őt, megállt a házunk előtt. Egy Csepel teherautó és egy orosz tank követte. Az gesz utca azonnal kiüresedett. Még a függönyöket is elhúzták lakásuk ablakain a szomszédok. A teherautóról leugráltak orosz katonák és magyaroknak kinéző, de pufajkás emberek és géppisztollyal a kezükben berontottak a házunk kapuján. Mindannyiinkat a falnak fordítok és feltett kézzel a ház falát kellet támasztanunk, amíg az oroszok parancsnoka és az egérképű „jó elvtárs” oroszul hevesen magyaráztak valamit egymásnak. Majd az egérképű, mint aki otthon van az orosz tisztet hátravezette a mosókonyhába, utána a sufniba, ahol az oldalkocsi volt elrejtve. Orosz vezényszó hangzott.   A bennünket addig őrző kiskatonák a mosókonyhából apám féltve őrzött kincsét a BMW ponyvástól, oldalkocsistól Csepel teherautóra felpakolták. Az oroszok mielőtt a motorunkkal elrobogtak volna a tiszt pisztolyával böködve apámat még mondott valamit, amit persze egyikünk sem értett. Az egérképű aztán gúnyosan még annyit tett hozzá: Köszönjék a tiszt elvtársnak, hogy megelégszik a motorkerékpárral. Ha rajtam múlt volna én magukat is szíven felraktam volna a motor mellé teherautónkra.

 

Mind ez olyan régen történt, hogy már én sem tudom: Álom volt mind ez, vagy tényleg a valóság?

Hogy mégiscsak valóság volt, amit most elmeséltem, számomra bizonyította az akkumulátor, amit apám a BMW-l kiszerelt és haláláig féltve őrizgetett.

Horváth Tamás

Balatonföldvár. 2018. Október 23.

A Címképet a nettől kölcsönöztem, ha a tulajdonosa nem járul hozzá, kérésére törlöm.

Szerző: Horváth Tamás

Szólj hozzá Te is!

slots