Hazám (Babits Mihály)

 

A ház

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Áll a régi ház még, zöld zsaluja

mögött halkul anyám mélabúja:

ősz hajú, de gyermekarcú bánat.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Itt a szoba, melyben megszülettem,

melyet szemem legelőször látott;

itt a kert, amelyben építettem

homokból az első palotákat.

Amit én emeltem, mind homok volt:

de nagyapám háza bizton áll még

s éveimből, e fojtó romokból,

hogy révébe meneküljek, vár még.

 

 

A város

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!

Nem egy szűk ház, az egész kis város

mint egy árchipelagus vár nyájas

zöldje közt a tenger akácfának.

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,

mely előtt ülve, ha szertenéztem,

dallá ringott bennem kétség és láz,

s amit láttam tejszín napsütésben,

mind hazám volt! Lenn az utca híven

nyúlt alattam, mint a futószőnyeg

és a dombsor hullámzott, mint szívem,

halkan hullva égig a mezőnek.

 

 

Az ország mappa szerint

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!

Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!

S az a róna túl már a Nagy- Alföld

szemhatároktól, ahol a nap támad.

Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!

Szemhatártól szemhatárig, s újra

merre emléked a halk selyempók

vonja szálát, szállj a rónán túlra,

s át hol állnak a bolond sorompók:

és akármit ír a kard a rögre,

lankád mellől el ne bocsásd bérced:

ha hazád volt, az marad örökre;

senki sem bíró, csak ahogy érzed!

 

 

Az igazi ország

Szállj ki, lelkem, keres meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan,

mely nem ismert se kardot, se vámot,

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,

mely nem szorul fegyverre, se vértre,

mert nem holt rög, hanem élő lélek.

Galamb álom! S rókák rágtak érte;

odú-féltő kapzsi szenvedélyek.

Az én álmom sohse legyen róka!

Az én tanyám’ magassága védje!

Lelkem madár, tág egek lakója,

noha mindig visszajár fészkébe.

 

 

Európa

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!

Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,

Mont Blanc süllyedt, narancsfák kínáltak,

láttam népet, mordat és vidámat:

így találtam nagyobbik hazámat.

Rómát fiús tisztelettel jártam,

mintha őseim városa volna

és Avignon nevetett, mint Tolna,

vígan fürdött egyazon sugárban

és egy lélek font be néptől népig

messze földrészt eleven hálóba:

egy lélek, egy ország végtül-végig

magát-tépő hazám: Európa.

 

 

A Glóbus

 

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!

Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség

fészke a zord Űrben! Bús kerekség!

Szigete a tér Robinsonjának!

Óh, röpüld át kis csillaghazámat,

s míg e hibbant Robinsonok bambán

ölik egymást, szigetük felejtik

és sohasem ér szemük a partig:

te a végső szirt fölé suhanván

a villanyos messzeségbe kémelj,

tán egy ismeretlen sugarat hoz,

amely úgy jön, dallal és reménnyel,

mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

 

 

Epilóg

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!

Nem neked való az űr hidegje!

Itt a glóbus, a meleg szigetke

s lélekágya szent Európának.

Soha el nem hagyhatod hazámat;

útjaidat akármerre bolygod,

egy országot hordozol magaddal,

veled jön egy makacs íz, egy halk dal

viszed, mint egy kárhozott a poklot;

de haláláig, mint ki bűn között él,

várja híven az Éden sugáros

türelme; úgy vár reád a város

és a kis ház, melyben megszülettél.

 

 

A cikkhez felhasznált képek részben a Szentendrei Falumúzeumban készültek 2003-ban. (s, 2003-08-19

 

Szerző: Horváth Tamás