Az illat (Nagy Hilda 1934.)

Honnét van az illatnak az a titkos ereje,

hogy elfelejtett emlékeket idéz?

Ha rezeda csokrot rendezek pohárba,

nagyanyám látom, amint szekrényét kitárja,

rendezget, keresgél, s a szobát ellepi csöndben

valami régi lezárt illata az időnek.

Ha száradó rózsa a kezembe téved,

anyámat látom meggyszínű ruhában

– fiatal arcán híre sincs a ráncnak -,

öltözik, tükre előtt lassan, kényelmesen megfordul,

szoknya fodra rezdül, az illat meglendül.

Ha violát szakítok, fehéret és dúsat,

kisfiamat látom, amint szőke fejét

a nyakamba fúrja; ‘Anyukám ne hagyjad,

elveszi a szellő az arany hajamat!’

s kicsi kezét védekezőn feje fölé tartja.

Ha orgonát hajlítok tétován, feledten,

eszembe jut, akit először szerettem…

sötétvörös szegfű fűszeres illata

asszonyi bánatom emlékét hordja,

s az őszirózsa, el nem ért szerelmem halkan betakarja.

Akaratlanul, furcsán, önfeledten,

ha virágillatot hoz felém a szél;

így emlékezem… így emlékezem.

Ugyan honnan van az illatnak

az a különös, titkos csodaereje?

Nagy Hilda 1934.

Szerző: Tamás Horváth