Ahány ház annyi szokás, mondja a népi bölcsesség. Nálunk például szokás, hogy Szentestére a család gyülekezőhelye az ünnepi díszbe öltöztetett étkezőnk.
A család apraja -nagyja talán nagyobb izgalommal várja a nagyika titokban már hetekkel előre megtervezett karácsonyi menüsorát, mint az vacsora után következő ajándékosztást. Pedig a menüsor viszonylag puritán; hal minden változatban; saláták mindenféle mártásokkal és utána az elmaradhatatlan finomabbnál- finomabb édességek megszámlálhatatlan sokfélesége.
Megfigyeltem, hogy ilyenkor a hal mindenkinek jobban ízlik, mint az év bármely más szakában, pedig most is ugyan úgy készül a halászlé, mint nyáron, most sem másabb a rántott ponty, mint a balatoni nyaraláskor fogott s kirántott pontyé, de még az egyben sült süllő sem készül ez alaklomra, valamilyen kimondhatatlan módra. És mégis…
Sokáig törtem a fejem e titkon, míg nem rájöttem. A karácsony jellegzetes színei azok, melyek a helyiségnek, s maguknak a feltálalt ételeknek is megadják az ünnepi fényét.
A vörös forrósága, a zöld hűvösségege, az ezüst s arany színek csillogása olyan magasztos érzelmeket képesek felkorbácsolni az ünnepi asztaltársaság várakozással teli feszült hangulatában, mely érzelmek a legegyszerűbb ételek ízét és zamatát is képesek mennyei magasságokba repíteni.
Hangsúlyozni szeretném: nem a drága díszek sokasága, hanem az alkalomhoz illő színek azok, melyek az ünnep hangulatát meghatározzák és fokozzák. Természetesen mindenki másképpen csinálja, s biztos, hogy az sem rosszabb miénknél, sőt….! Nálunk azonban ez jött be, s mi így csináljuk.
Jó étvágyat.
Wilhelm Valéria