Tudat alatt ott él minden emberben az a vágy, hogy a magasságban mutatkozó hátrányos eltérés bizonyos mértékben kiegyenlítődjék. A magas termetű férfiak nagyon sok esetben valóságos baba- nőkbe lesznek szerelmesek, míg a kis termetű férfiak pedig különös előszeretettel viseltetnek a magas termetű, karcsú nők iránt.
A nők ezzel szemben előnyben részesítik a magas termetű férfiakat, mintha ezzel akarnák igazolni az ősanyáiktól örökölt tudatalatti érzést, akik nagyobb biztonságban érezték magukat a hatalmas termetű férfi oldalán, pedig ez nem mindig felelt meg a valóságnak.
Az alacsony, széles vállú emberek sok esetben jelentékenyen erősebbek, mint azok, akik magas, vékony alakkal rendelkeznek. Ha ez nem így volna, akkor a patagón termet az ideális férfitípus, akiknél az átlagos magasság egy méter nyolcvan centiméter fölött van.
Ha azt a természettudományosan megalapozott tényt, hogy egyes vad törzsek női és férfijai feltűnő testi nagyságukat a jobb táplálkozásnak köszönhetik, átvisszük a mi európai viszonyainkra: úgy az volna a természetes, hogy a felső tízezer asszonyai és férfijai sokkal magasabbak és erősebbek, mint a munkás- és parasztasszonyok és férjeik. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz.
A magasságot, a hatalmas termetet mindig az átöröklés határozza meg. A gyermekkori rossz táplálkozás ugyan jelentősen leszoríthatja a növekedést és a csontok képződését, de a kis termetű szülők gyermekeit a legkitűnőbb táplálkozás sem képes magas termetűvé változtatni. Esetleg néhány centiméterrel, de nem többel.
Azt gondolhatná az ember, hogy a nők az ő legspeciálisabb világukban: a divat terén levonták ennek tanulságait és minden divatkreációk a mégis csak többségben lévő alacsonyabb, átlagos testmagasságú és alkatú nők részére készülnek. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője.
Már a régi, egyiptomi domborműveken is magas, karcsú asszonyok szerepelnek, mint divatos dámák, holott pontosan tudjuk, hogy az egyiptomi nők többsége alacsony és meglehetősen gömbölyded formájú volt. Amióta pedig divatrajzok léteznek, már a XVII. századbeli ólommetszeteken is, magas és karcsú alakok képviselik a követendő divatos típust.
Ha pedig megnézzük a mostani divatrajzok nagy részét, azokon is ugyanezt az ellentmondást találjuk. Szinte karikatúraszerűen nyúlánk és magas figurák szerepelnek, akikhez viszonyítva még a patagóniai nők és férfiak is törpéknek látszanának.
Ezeken a rajzokon a férfiak is mind magasak és karcsúnk, de előnyükre legyen mondva, hogy legalább arányosan ilyenek. Úgy látszik, a hivatásos divatrajzolók a nők álmát és vágyát vázolják papírjaikra. A „rövid lábú, kissé dundi nem” vágyát és álmát, akarják kielégíteni, akik magasnak és nyúlánknak szeretnének látszani.
Kár, hogy még nem készítettek olyan szerelmi statisztikát, amelyből a szerelmesek testmagassága és ennek a magasságnak egymáshoz való viszonya kiderülhetne. Ám az ilyen statisztika nélkül is megállapíthatjuk, hogy a férfiak átlagosan szívesebben veszik, ha „lenézhetnek” életük párjára. Talán ezért is van, hogy a túlságosan magas nők nehezen találnak férjet maguknak.
(Az írást és a bemutatott divat rajzokat a „Magyar úriasszonyok lapja”1932-ben megjelent képes folyóiratból adom közre. A cikk szerzője ismeretlen. Az biztos, hogy cikkben felvetett probléma még napjainkban is időszerű.)
Szerző: Tamás Horváth
Kövess minket a Facebookon
Facebook