„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember és annak egy Jancsi nevű fia, aki egy napon útra kelt falujából, hogy próbára tegye őseitől örökölt tudását, eszét és erejét. Elindult világgá, hogy legyőzze a királyságot sanyargató sárkányt, s jutalmul elnyerje a világ legszebb királykisasszony kezét és a király birodalmának felét.”
Így kezdődnek a magyar népmesék. És bár ezek a történetek gyakran tűnnek mesei túlzásnak, valójában egy mélyebb, örök emberi törekvést tükröznek: a hős útját, aki saját erejéből és tudásából kiindulva próbál nyomot hagyni a világban.
De mi történik, ha ezt a történetet nem Magyarországon, hanem három-négyezer évvel ezelőtt Egyiptomban képzeljük el? Mi van akkor, ha a sárkány a feledés, a királykisasszony pedig a halhatatlanság szimbóluma? És a hős, ki nem karddal, hanem vonalzóval és vésővel küzd?
Ez az esszé arra vállalkozik, hogy mesés formában, de a valóság erejével új fényben mutassa be az ókori
Egyiptom építészeti csodáit, a piramisokat, szobrokat és templomokat – amelyek nem csupán kövek halmaza, hanem egy nép szellemi vetélkedésének, művészi nagyságának és egy örök nőért vívott küzdelemnek emlékművei.
A múlt, amely túlélte önmagát
Ma már csak a régi papiruszok megsárgult sorai, a múzeumok hűvös termei és a piramisok hűs árnyékában pihenő turisták emlékeztetnek arra, hogy létezett egy világ, ahol a művészet nem dísz volt, hanem küldetés. Ahol az alkotás célja nem az azonnali siker, hanem az örökkévalóság volt.
Egy régi legenda szerint három évezreddel ezelőtt egy egyszerű pásztorfiú – nevezzük most Jancsinak, ahogy meséinkből ismerjük – útnak indult, hogy megmérkőzzön nem csupán kortársai, hanem az idővel és a feledéssel is. A fáraó kihirdetett egy versenyt: aki olyan építményt alkot, amely túléli a századokat, elnyeri legkisebb lánya kezét.
Az ókori „építészeti olimpia” résztvevői nem karddal és pajzzsal, hanem vésővel, kalapáccsal, tudással és szellemi erővel versenyeztek.
És így születtek meg azok a remekművek, melyek ma is ámulatba ejtik az utókort: a Kheopsz (Chufu) piramis, mely a mai napig a világ legmagasabb, emberkéz alkotta kőszerkezete, vagy a Dar El Bahri-i sziklatemplom, amit egy pásztorfiú fia, Szemun, az uralkodónő férjeként fejezett be.
Az örök nőért folytatott harc
Ami a legmeghatóbb és legemberibb ezekben a történetekben, hogy szinte mindegyik mélyén ott rejlik egy nő – egy ihlető, egy múzsa, egy cél, akiért érdemes alkotni. Az örök nő, aki nemcsak a szépséget, de a jövőt is szimbolizálja. Egyiptomban a fáraólány keze volt a jutalom – nem valós birtoklásként, hanem a legmagasabb elismerésként. A nő a cél volt, a szellem és a munka diadala felett.
A versenyzők nemcsak Abidoszban gyűltek össze, hanem az egész birodalomból. A szegények gyalog érkeztek, a gazdagokat szekér vitte. Mindannyian egy célért jöttek: hogy a legjobbak legyenek. A műveknek dacolniuk kellett a természet erőivel, az idő rombolásával, és a történelem szeleivel. Nem csoda, hogy ezek a remekművek – mint a Karnaki templom vagy a zenélő Mennon-szobrok – máig állnak, nemcsak fizikailag, de eszmeileg is.
A szellem küzdelme a fizikai világban
A görögök olimpiája testi erőt ünnepelt, a rómaiak cirkusza látványt kínált. De Egyiptomban a vetélkedés középpontjában a szellem, a művészet és az alkotás állt. Itt nem volt helye csalásnak, doppingnak, kapcsolatoknak. Csak a tehetség, a tudás és a szorgalom számított. A bírák a fáraó és a szakértők voltak – de a legnagyobb bíró az idő.
Az építők iskolái Egyiptomban nemcsak kézügyességet, de szellemi nevelést is adtak. A vonalzó, a körző és a papiruszlap voltak a fegyvereik – és ezekkel építettek öröklétet. Minden remekmű mögött ezernyi név nélküli kéz állt – de mindegyik mögött ott volt egy cél: maradandót alkotni.
Az új kor építői
A mai világ ismer vetélkedést, díjakat, versenyeket. De vajon hány ilyen esemény célja a maradandó érték? Hány fiatal indul ma útnak, hogy ne csak lájkokat, hanem időtálló művet hozzon létre? Milyen lenne, ha újra megrendeznénk az „építészet olimpiáját” – egy olyan világversenyt, ahol a jutalom nem puszta pénz, hanem a világ elismerése, s egy örök emlék?
A piramisok, a sziklatemplomok, a Mennon-szobrok ma is azt suttogják nekünk: érdemes volt. Mert volt egy kor, amikor a pásztorfiúk királykisasszonyokat nyertek – nem varázserővel, hanem tehetséggel és kitartással.
Az igazi mese tehát nem az, amit esténként elmondanak nekünk, hanem amit az idő bizonyít be. És ha jól figyelünk, hallhatjuk is: a sivatag szélén még mindig énekel a Mennon-szobor. Talán épp nekünk dúdolja a történet végét.
Horváth Tamás – szerkesztő – Solymár – 2025