Az utolsó években sokat írtak az erdélyi lélekről, de inkább csak felöltő megjelenési formáját ölelték fel. Csak érintették a lényegét. Nekünk, valóban erdélyieknek, sem nem téma, se nem probléma, nem is beszélünk róla, mert mi magunk mindenestől vagyunk az erdélyi lélek. Olyan természetes valami, mint maga az áldott kenyér.
Erdély az évezredek folyamán népeknek és világoknak vált temetőjévé. Régi várak romjai porladoznak. Itt legendája van minden kődarabnak ásó, eke embervértől rozsdás fegyvereket fordít ki a földből, a Ritka – erdő százados fáinak fekete odúiból a félelmében odabújt és éhen halt ellenség csontvázai zuhannak recsegve a favágók lábai elé. Alig megközelíthető barlangok mélyén emberkoponyák vigyorognak. Még nem tűntek el itt a barbár népek gyepűi, sáncai, a rómaiak útjai, kasztrumai, vízvezetékei, bányái, a hunok hatalmas öv töltése, a kakasbarázda, az egymást felváltó népek nyomai, jeléül annak, hogy az igaz történelemírás népek halálát végignézheti, de ellopni őket nem engedi.
Erdély pedig mindig maga írta a saját történelmét, akármilyen hatalmi erők is játszottak közre. Ebben pedig bőven volt része, mert minden időben Erdély volt Nyugat sziklakapuja, amelyben világok és világrendek ütköztek össze. Erdélyre illik a leginkább, amit Tacitus a germánokról mondott: Terra propria sincera et tantum sui similis. (Sajátos, őszinte és csak önmagához hasonlítható.) Ezért a szokásos történelemszemlélet módszerekkel nem is deríthető fel teljesen.
Itt a történelemnél több, itt a sors uralkodott mindig. Itt a népek sorsát nem lehet rideg és személytelen szociálpszichológiai szempontokkal irányítani; mert Erdély és történelme nem sorozható egyetlen eddig ismert történetszemlélet kategóriájába sem. Erdély történelme; tehát múltja, jelene és jövője is az erdélyi föld és lélek megtestesülése maga. A föld és a nép lelke eggyé lényegül benne.
Mondhatni tehát, hogy itt minden személyi jelentőséget kap: a hegyek, a szédítő havasok, a völgyek, folyok, fák, emberek, mohos templomok, öreg emlékek, népszokások, irodalom és művészet, minden és a tarka kaleidoszkóp egységgé válik ebben a szóban: Erdély. Az erdélyi ember nem csak azt érzi, hogy mindez az enyém is, hanem vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, egén, mélyében, színén, múltjában vagy jövendőjében rejt.
Ez pedig nem csak a gondolat vagy az eszme természetfölöttisége, hanem – akár milyen nagyfokú ellentmondásnak látszik is – magának a földnek természetfölöttisége. A föld és a nép lelkének eggyé lényegülése tehát az erdélyi lélek. Mi erdélyi magyarok tisztában vagyunk vele, hogy csak addig fogunk élni, míg ezért a földért áldozatot tudunk hozni, de amelyik pillanatban nem tudunk áldozatot hozni, magunk leszünk az áldozatok.
Igaz, hogy ez a mi áldozathozatalunk krisztusi erőt és magaslatot kíván, amelyhez krisztusi hit, jóság, lélek és kultúra kell, de még áll fennmaradásunknak ősi, hármas biztosítéka: a föld. a templom és a család. A földet teszem első helyre, mert a templomokat, otthonokat ezerszer feldúlták a háborúk, de ilyenkor mindig a föld: erdők, barlangok voltak templomaink és házaink, amelyek új szenvedésekre, de új megdicsőülésekre is mindig megőriztek.
Ez az oka, hogy amíg más népek ráértek a mi vérünk árán a kultúra külső jeleit is megépíteni, nekünk a belső, nekünk a lélek kultúrája maradott, melyet vérbe mártott virággal írt Isten a mellünkre és a homlokunkra. Az is igaz, hogy kevesen vagyunk, mert sokan meghaltak közülünk, de csak az veszett el, ki e földet megtagadta akár átokkal, akár kétségbeesésében, akár megtévelyedésében, akár vándorbottal.
Az utolsó években sokat írtak az erdélyi lélekről, de inkább csak felöltő megjelenési formáját ölelték fel. Csak érintették a lényegét. Nekünk, valóban erdélyieknek, sem nem téma, se nem probléma, nem is beszélünk róla, mert mi magunk mindenestől vagyunk az erdélyi lélek. Olyan természetes valami, mint maga az áldott kenyér. Ha valaki megkérdezi mi ez a kenyér, a lényegét nehezen tudná a legtöbb ember kifejezni. Így vagyunk az erdélyi lélekkel is. Még millió elmélettel sem közelíthetjük meg, mert sokkal több annál.
Nyírő József 1939. XII. 20.
Folytatás: Erdélyi lélek –II. részben
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook