Az erdélyi lélek – II. rész

Külön csodálatos fejezet Erdély szellemi történelmében a népköltészet, amelynek szépsége, értékessége és gazdagsága az egyetemes magyar nyelvterületen, mondhatni páratlanul áll. A székely népballadákat és népmeséket már régóta számon tartja és értékeli a világirodalom.

 

 

 

 

Hogy miképp hatott a múltban és hat a jelenben arról tudunk. Eredményeit látjuk. Minden fenyegető romantikán felül tisztában vagyunk vele, hogy az igazi erdélyi lélek soha gyűlölködést, elfogultságokat, véres háborúkat, nem hirdetett, mert ez annyi, mint halált hirdetni és terjeszteni. Nem volt sohasem a vér jogásza, hanem e föld, otthon és életvédelem sok évszázados kényszerküzdelmének tragédiás tanújelei fölött a népeknek emberi és emberiségi magaslatokra emelt jogát hirdette az élethez.

 

 

Az erdélyi léleknek nem a kard, hanem a kultúra történelme volt a fontosabb. A civilizáció nagy nyugati értelemben vett iramát éppen helyzeténél fogva nem futhatta meg, de a belső kultúrának, az igazi fejlődés létalapjának mindig bölcsője maradt. Nem kívülről, hanem belülről vett mindig hatásokat.

 

 

Talán ezért történt, hogy az erdélyi lélek nem követte a korábban hatalmas lendületnek indult politikai, gazdasági utakat, nem rajzolt elénk amerikai ízű, erőinken felül való terveket és nem állított elénk példának uralkodó szerencsés nemzeteket, hanem a nemzeti kultúrának azokat az elveit és kincseit őrzi melyek minden világgazdasági és világpolitikai áramlatok közt halhatatlanok, maradnak. Nehéz örökség, mikor egyik kezünket a halál fogja; de csak ebben van az élet.

 

 

A túlhajtásokat kerülő nemzeti gondolat és a jelleg önállóságának és függetlenségének őrzése Erdély egész történelmén végig vonul. Jusson eszünkbe, hogy Erdély a magyarságnak az elnemzetietlenítő politika ellen folytatott sokszázados küzdelmében mindig menedék és végvár bírt maradni, amelyen minden veszedelem megtört.

 

 

Nem véletlen tehát, hogyha a magyar kultúra történetének szempontjából nézzük Erdély szerepét, minden kétséget kizáróan meg kell állapítanunk, hogy a kultúránk kincseit, alkotó elemeit ez a föld őrizte meg az egész magyarság számára az anyanyelvtől kezdve majdnem teljes mértékben és értékben.

 

 

Kolozsvár, Nagyegyed, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíksomlyó mindig központjai voltak a magyar kultúrának. Az erdélyi fejedelmeknek mindig legfőbb gondja volt a tudomány, a művészetek, a közoktatásügy felkarolása. Elég, ha a már fogalommá vált Bethlen Gáborra utalunk, erre az európai horizontú, rendkívüli uralkodóra, aki az erdélyi léleknek szinte maradék nélküli megszemélyesítője.

 

 

Nem véletlen, hogy a külföldi univerzitásokkal éppen az erdélyi ifjúság tartotta fenn a legintenzívebb kapcsolatot s az egyedi fehérvári skolákon európai hírű tudósok, működtek a monostori levéltár és a fehérvári Batthyaneum valóságos tárháza a történelmi és tudományos kincseknek. A magyar könyvnyomtatás remekei innen indultak el, s a magyar színjátszás bölcsője is szintén Erdélyben volt.

 

 

Amíg Magyarország a deákos és németes műveltség, a germán, újabban a franciás kultúra hatása alá került; addig Erdély mindig a nemzeti jelleg letéteményese maradt. Természetes tehát, hogy a magyar szellemiség igen sok ragyogó képviselőjét Erdély adta az egyetemes kultúrának. Mikes, Jósika, Kemény Zsigmond, Aranka György, még korábban Péchy Simon, Apácai Csere János, Körösi – Csoma Sándor, a két Bolyai, Benkő József, Cserei Mihály, Mikó Imre, gr Kriza, stb. mind ennek a földek gyermekei.

Külön csodálatos fejezet Erdély szellemi történelmében a népköltészet, amelynek szépsége, értékessége és gazdagsága az egyetemes magyar nyelvterületen, mondhatni páratlanul áll. A székely népballadákat és népmeséket már régóta számon tartja és értékeli a világirodalom. Nem véletlen, hogy a legújabb kori magyar irodalom tartalmi és formai regenerációját szintén a népköltészet csodás forrásaiból meríti.

 

 

Nyírő József 1939. XII. 20.

Folytatás: Erdélyi lélek – III. befejező részben,

 

 

Szerző: Tamás Horváth

Szólj hozzá Te is!

slots