Éljen május elseje, énekszó és tánc köszöntse, …

Akkor régen, amikor én még kis srác volta:

“Egy a jelszók a béke, harcba boldog jövőért megyünk.”

Égbe magasodó vörös és nemzeti színű zászlók alatt menetelő felvonulók tarka sokasága a Sztálin elvtárs szobra előtti téren. Az ünnepel közönség, amint az országunk nagyjainak erre a napra állított vörös drapériába öltöztetett emelvényhez ért színes krepp papírszalagocskákkal díszített májusfácskákat emeltek a magasba, jelmondatokat skandálva. Mások meg színes léggömbök százait repítetek a szabadságot jelképező kék égbe.

A fákra és oszlopokra felszerelt óriás megafonokból mozgalmi ideülő harsogott. A csinnadrattát megszakítva a kormány nagyjai az elfőttük elvonuló tömegeket integetve köszöntöttek, majd a kihangosított tölcsérekből harcra és győzelemre hívó jelmondatok tüzelték tovább az elvtársak és elvtársnők, vagyis a vonuló munkás – paraszttömegek hangulatát.

A Fővárosi Állatkert környékén a Gyermek Vidámpark mellet a kiszáradt torkú, izzadságtól gyöngyöző homlokú, vörösre pirult arcú munkás fiatalokat sör és versi várta az előző napokban már felállított katonai sátrakban. A kisebb gyerekek, amíg szüleik a Kőbányait vedelték és a mustáros virslit falták, a vidámpark körbe – körbe, megállás nélkül kis pléh autókban, motorbicikliken, lufikkal és fagyival a kezükben hangos visítással száguldtak kommunizmus jövője felé. Legaljáéba is a ringlispílt üzemeltető elvtárs ezt kabalát az addigra már vörös köd mámorában úszó szüleik felé.

A megafonból egy percig sem fogyott ki a nota. „Vörös Csepel vezesd a harcunk!” bömbölte a dolgozó nép kórusa a hatalmas, szürke tölcsér alakú hang sugárzókból. Boldogok, szépek és fiatalok voltunk. A Nap ragyogott, az ég kék volt, a fű zöldért. Tavasz volt. A savanykás sör szaga keveredett a ligeti virágzó fák illatával.

Friss mámorító szerelem lengte át a Ligete és környékét. A lányok kék rakott szoknyában, frissen vasalt, kikeményített fehér blúzban és krétával fehérített cipővel a lábaikon kellették magukat az erre az alkalomra felállított hatalmas májusfa alatt. Unokabátyjaim meg élére vasalt egyetlen sötét kék ünneplő nadrágjukban zsebre dugott kézzel, csak úgy DIVSZ – n mustrálgatták a májusfa alatt ácsingozó lányokat. Folyt a válogatás. Ki, kivel megy el délután „zakatolni” a ligetbe és ki, kit visz el este a nap csúcspontját megkoronázó városligeti táncestre.

Egy ilyen önfeledt május elsején látták meg egymást az élmunkás fémöntő, a Vasművekből, és Pamut gyár szinten élmunkás cérnázó nője.

Következő május elsején elvtárs és elvtársnő a tanácsháza dísztermében mondták ki a boldogító igent, ahol mid kettőjük munkahelyének szocialista brigádjának valamennyi tagja köszöntötte az ifjú párt. A Vasművek Egyeskórusának műsora volt azt esküvői ceremónia fénypontja. Az ünnepi vacsora a Pamut gyár Dalos Idáról elnevezett kultúrházban lett megtartva. Zenét, a gyár VITRE készülő fiataljaiból verbuválódott tánczenekar szolgáltatta.

Bennem így maradtak meg azok a régi május elsejék, melyet otthon nagyszüleim és szüleim társaságában csak, mint Tavaszünnepet emlegettünk.

Szerző: Horváth Tamás