Szent Ágoston (mh: 430.) egykoron ekképpen kelt ki magából az a maszkot viselő alakoskodók láttán:
„Lehet-e nagyobb esztelenség, mint amikor arcot elcsúfítanak és reá olyan álarcot raknak, amelytől az ördögök is megriadnak? Nyomorult emberek azok, akik templomok előtt táncolnak és ugrálnak, mert az a tánc nem más, mint a pogány szokások maradványa.”
A szokás valóban az ókori Asszíriából és Romából származik
A rómaiak minden évben megülték a boldog aranykor ünnepét, amikor még Szaturnusz isten volt az Ég ura és az emberek munka nélkül teljes egyenlőségben éltek.
Ezeken az ünnepnapokon az urak szolgálták ki szolgáikat és azok ilyenkor büntetlenül, viselhették gazdáik ruháit, ékszereit, tehát minden tótágast, feje tetejére állt. Természetesen sok dévajságra, tréfára adott okot a szaturnáliáknak az ilyen visszás rendje és vidám forgataga.
Később a római bukott állam romjain keresztény országok támadtak, de a víg évkezdő ünnepek továbbra is fent maradtak, sokszor az egyházatyák erőteljes tiltakozásainak ellenére is.
A mulatságok idővel Európa szerte megszelídültek. A maszkok a maihoz hasonlóra cserélődtek. A farsang fő vonzereje továbbra is az álarc, a tánc és a rangnélküliség maradt, ahol úr és szolga egyenrangú partnerként vehetett részt a mulatságokon.
Különösen Európa déli vidékén, az olaszoknál, spanyoloknál, franciáknál várták teljes pompában a karnevált. Harsogó zene mellett szamárháton vonult a karnevál hercege, körülvéve az olaszoktól átvet és ma már világszerte utánzott vidám álarcos alakokkal.
Ami a magyar farsangot illeti, nyomára bukkanunk ott, ahol városi élet virágzott. A céhek kitettek ilyenkor magukért. A jelmezes felvonulások fontos résztvevői voltak a különböző céhek mesterei és legényei. Tollas kalapokban, díszes öltönyökben, kivont kardjuk hegyére tűzött déligyümölcs finomságokkal és az ilyenkor elmaradhatatlan álarcokkal vonultak az őket tánccal köszöntő vidám városi tömeggel.
Sajnos a magyar farsang, akár a történelmünk, sohasem volt felhőtlenül vidám. A török hadjáratok, a labancok ellen vívott örökös harcaink bizonytalanná tették népünk életet. A háborúk után maradt szegénység és pusztítás pedig nemigen adott okot a mulatságra.
Ám, ami a hazai farsangolásnak igazán útját szegte az Mária Terézia 1772-ben kiadott báli rendelete volt. Ebben a királynő nemcsak a mulatságok zárórájáról rendelkezett, hanem azt is elrendelte, hogy maszkabálok’ mely helyeken, mikor, kiknek tarthatók és kik rendezhetik azokat.
Ez a diktátum nem volt más, mint magyar jókedv megvámolása a bécsi udvar részéről.
Az udvari bálbérlők a farsangi mulatságokat természetesen zárt termekben, korlátozott számú kiváltságos közönség részére rendezték, melyekből befolyó pénzösszegek is a kamarát gazdagították.
A hazai rendezvények közönsége a XIX század első felétől a gazdag osztrák és német származású pesti polgárságból verbuválódott, akikkel a báli szezonokban a magyar, nemzeti érzelmű tanulóifjúság, rendszeres összetűzésbe keveredett.
A rendelet legfőbb célja természetesen a magyar polgárság elnémetesítése volt, de az udvar pechére sikertelenül, mert mint megtudjuk a korabeli „Ország Tükre” című pesti közlöny 1863-as számából, idézem: ‘Az idei farsangi bálok vigalmának az adott sajátszerű fényt, hogy a jelenlevők a nemzeti öltözékek szépségével tündököltek.”
Ezt a nemzeti kiállást tanúsító hagyományt nemzetünk szellemi örököseinek, legalább farsang idején nem ártana feleleveníteni és példamutatásként a jövő nemzedéke számára tovább örökíteni.
Bár a COVID – 19 idén nem ad lehetőséget a farsangi vigalomra, de remélhetőleg ez kényszer nem lesz olyan hosszú időre gátja a magyar vígságnak, mint amikor a török, habsburg elnyomás megnyomorította hazánk életét.
Farsangi fánkról: http://lakberendezes.hu/eletmod/farsang-fank/
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook