Iparművészetünk Hunyadi Mátyás korában – IV. rész

Külsőségekben lakodalmak – temetések alkalmával és jeles ünnepnapokon a köznép, szintén kitett magáért. Viseletük nem volt alávalóbb a korabeli olasz polgárok divatos öltözeteinél. Bútoraik megjelenésében és díszítésében követték a reneszánszkor divatos formáit és mintavilágát, amit nagyon ügyesen ötvöztek a magyar népies hagyományokkal.

 

Vatico de Vagamundo Renaissaance

 

Jó, ha tudjuk, míg az olasz reneszánsz bútorok nagyobbrészt faragott és marketériás (intarziás) berakásos díszítéssel készültek, addig a magyar műbútorok betétdíszeit ezüst- és aranylemezre vésett mintázat ékítette, amin a minták mélyebb részeit színes zománccal, vagy csak az ábrák körvonalait úgynevezett „sodronyos zománcozással” töltötték ki.

A mintázatok többségében címerpajzsok, egymásba font szalagok, angyalfejek, virágcsokrok, koszorúk és griff alakok voltak. A zománcdíszítés ilyenképpen való művelése ebben a korban, de talán még napjainkban is párját ritkító mesterségbeli tudást követelt meg.

 

 

Az ülőbútorok támláit sokszor ezüstből mintázott szarvasagancs, vagy más vadásztrófeák utánzásai díszítették. A pohárszékeket is gyakran hasonló ékítményekkel díszítették.

A bútoroknak ilyen drága fémlemezekkel történő díszítése sajnos egyben azt is eredményezte, hogy ezek a bútordarabok, ha martalócok kezébe kerültek – ami akkoriban igen gyakran megtörtént – nemesfém ékeiktől megfosztották, beolvasztották a farészeiket, pedig enyészni hagyták.

 

 

 

Ezeknek a csodálatos bútoroknak a nemesfém, vésett és sodronyos zománcozású betétdíszeinek legtöbbjét Budán Raphael aranyverő mester műhelyében készítették, vagy tudomásunk van még a modenai kódexekben is megemlítésre kerülő; esztergomi érsek körmöci pisetoriusa; Sarló Jánosról, s a szebeni, Tamás mesterről, Tomaso maistro Curionde Szeben.

 

 

 

Nyilván más műhelyek is foglakoztak országszerte, de főleg Erdélyben ilyen munkákkal. Szeben környékén metszésből, zománcozásból és ötvösmunkából és bútordíszítésből sok kiváló mester élt. (Nevüknek utána kellene kutatni külhoni levéltárakban és feljegyzésekben.)

 

 

 

Bármely kor lakberendezési színvonala, öltözködési kultúrájának ismerete nélkül éppen úgy elképzelhetetlen, akár csak a konyhai kultúrájának ismerete nélkül. Ezért ajánlanám mindenki figyelmébe a pápai követ e témakörökben írt észrevételeit:

„A király kísérete sem marad ura mögött öltözködésében és fényűzésben. A hímmenyük legtöbbjüknek coboly, nyest, bársony, skarlát, selyem, kamuka. Ruhájuk, pedig arannyal, ezüsttel vannak hímezve és drágakövekkel kirakva.”

 

 

 

A fényűzés, mint olvasható széles körben elterjedt volt, ami viszont jó hatással volt a hazai kézművesiparra és a hazai művészeti életünkre egyaránt.

Még érdekesebb elolvasni Újlaki Lőrinc bosnyák király öltözékéről szóló leírást, melyet Olmüczben viselt Mátyás, cseh királlyá való választása alkalmából 1469-ben:

„Már az öve is bámulat tárgya. A hozzáértők 60.000 aranyra becsülték, de öltözéke még ennél is feltűnőbb”. Jegyezte fel az ismeretlen író. Majd így folytatta: „Hímzett és egész hosszában arany fonállal és gyöngyökkel átszőtt a dolmánya. Felső mentéjében legalább 500 gyémánt és számos színes drágakő villog. A viseletén lévő drágaságok legalább 35 font súlyt nyomnak.”

 

 

 

Álljunk meg és tegyünk itt említést a köznépről is, mert ez is nagyon tanulságos. Nos, külsőségekben lakodalmak – temetések alkalmával és jeles ünnepnapokon a köznép, szintén kitett magáért.

Viseletük nem volt alávalóbb a korabeli olasz polgárok divatos öltözeteinél. Bútoraik megjelenésében és díszítésében követték a reneszánszkor divatos formáit és mintavilágát, amit nagyon ügyesen ötvöztek a magyar népies hagyományokkal.

Divatos lett a bútorok látszó felületének több mezőre való felosztása és kifestése. Erdélyben, például a templomok mennyezetén megjelennek ezek a festett, virágmintás négyzethálósan felszabdalt felületek. De így készülnek már fehérnemű és kelengyés festett ládák és más bútordarabok is.

Hyppolit esztergomi, majd egri érsek feljegyzéséből tudjuk, hogy már akkoriban feltűnt számára az egyszerű nép körében, kövekre, bútorokra, szűrökre, szőttesekre, terítőkre felvitt; vázás, virágcsokros, magyaros motívumvilág és az olasz; akantuszleveles, vázás, reneszánszos csokormintázat közti hasonlatosság.

Ebből arra következtethetünk, hogy Mátyás és Beatrix „modern” szellemű felfogása a gazdaságban, kultúrában, művészetekben bizony gyorsan terjedt el az egyszerű nép körében is.

 

 

Mátyás korabeli magyar konyhai kultúráról és azok tárgyairól már volt szó, hiszen a hazánkban megfordult idegenek feljegyzései és az egykorú leltárak és hagyatéki okmányok gyakran tesznek említéseket a terítékek és az ebédlőtermek bútorzatának pazar fényéről, az edények mesteri, aranyozásáról, zománcozott, gazdag díszítéséről, de talán még ennél is érdekesebb a következő két apró részlet leírása:

Galeotti udvari történetíró feljegyzéseiből megtudhatjuk, hogy a magyarok nem ismerik a villát és még a király is gyakran a közös tálból, kenyérhéjjal meri ki a szaftos ételeket, a sülteket pedig késre felszúrva fogyasztja.

De továbbiakban, mint írja; ez a szokás Európában általában, de Itália, Pón túli részein is természetes, elfogadott gyakorlat. Beatrix viszont, aki nagy híve volt a „modern” és divatos szokások meghonosításának, minden más királyi udvart megelőzve hozatott be Modenából villákat és villakészítő mestereket, akik csakhamar megtanították a magyar udvaroknál is az e fajta evőeszközök használatát.

 

 

Korabeli olasz reneszánsz lakás jellegzetes bútorai

Ez olyan jól és rövid időn belül sikeredett, hogy pár évtizeddel később, már a magyar ötvösök evőeszköz remekeit vásárolták külhoni udvarházak díszes ebédlőtermeikbe.

Folytatjuk az V. részben

Horváth Tamás (2008-02-04)

 

 

Szerző: Tamás Horváth