Karácsonyi vásár a Vörösmarty téren 2015.

Két idősebb férfi olcsó kínai pufi dzsekiben, fejükön kötött sísapkával ülnek az ünnepekre ácsolt emelvény egyik asztalánál és csendben bámulják a mellettük hömpölygő, számukra érthetetlen nyelven zsongó – bongó, vidáman nevetgélő külföldieket. Már besötétedett, de a karácsonyi dekorációk fényei, szinte nappali világosságot varázsolnak az árusok pavilonjának árubőségtől roskadozó asztalaira.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az öregek  előtt két decis műanyag pohárban fahéjas, szegfűszeges aromájú forralt bór gőzölög. A poharaikat két kézzel szorosan markolják , mintha csak attól tartanának, hogy lába kélhet az aromás finomságaiknak. Ám közel sem nem azért szorongatják azokat a poharakat, sokkal inkább a kezüket melengetik rajtuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kezembe hasonló két decis itókával közelítem meg  az asztalukat. Illő módon köszöntött őket, mire ők hellyel kínálnak.

Ültünk csendben és szorongatjuk a bortól átforrósodott porainkat.  Mostantól már mindhárman bámuljuk a köröttünk vidáman mulatozó külhoni emberáradatot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Maga is nyugdíjas – szólalt meg, felém sem nézve a mellettem ülő öregúr, miközben kortyintott egy hangyányit a poharából.

– Miből gondolja? – kérdeztem vissza kissé sértődötten, mert nem tetszett, hogy ilyen gyorsan eltalálta a koromat.

— Aki itt kétdecist szorongat a markában az csakis magyar  “nyögdíjas” lehet – válaszolta az öreg úr kevésbé sem engesztelően.

 

 

 

 

 

 

Ezzel a bő mondatával be is fejezte a társalgást, mintha csak attól félt volna, ha még mond egy mondatot, a nyitott száján át kipárolog belőle az a kis melegség is, melyet az előbbi korty után lenyelt.

 

 

 

 

A másik már szószátyárabb volt, mert gúnyos mosollyal a képén, hangosan megjegyezte.

– Nézzék csak ezt a sok külföldi pénzeszsákot! Csak úgy két pofára tömik magukba a finom magyar falatokat, a” hungarikumjainkat”. Most bezzeg jók vagyunk nekik? Most nem akarnak ellenünk szerződésszegési eljárást kezdeményezni a drágalátos EU-jukban? Itt az ő nyugdíjukhoz képest most aztán ingyen zabálhatnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

-Hagyja már őket, hadd karácsonyozzanak- szólalt meg ismét a mellettem ülő  öregúr. Csak nem irigyli tőlük? Menjen oda a pulthoz maga is , azt  vegyen, amit akar. Van ott töltött káposzta, főtt csülök, hurka, kolbász, válogathat a magyaros finomságok között. Vagy talán nincs rá pénze?

A másik nem válaszolt azonnal, ugyanis az utóbbi kérdésre, kissé elpirult az arca.A dühtől, vagy a szégyentől, azt nem tudom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem arról van szó – szólalt meg aztán csendesen – csak tudja az asszony forgója a nyáron megadta magát. A gyógyszer már nem segít. Szegény éjszakákat nem alszik, már csak egy protézis műtét segíthet rajta.

– Na és ennek mi köze a töltött káposztához? – kérdezte a padtársam.

– Csak az a százezer, amennyit a dokinak kell leperkálni, hogy az asszony végre beférjen    a januári várólistába.

-A decemberi nyugdíjból még lecsippentünk úgy egy húszast, igaz,  akkor ajándékra már az unokáknak sem futja, de úgy éppen meg lesz az a lóvé, amennyi kell a műtéthez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már éppen el akartam köszöni mind kettőjüktől de mielőtt továbbálltam volna  csak nem bírtam ki kérdezés nélkül.

– És, ha meg nem sértem uram, mi volt korábban a becses foglalkozása ?

 

 

 

Mielőtt válaszolt vo9lna az öregúr a kérdésemre a hidegtől tán, vagy ki tudja, de egy könnycsepp gördült le a ráncos arán. Egy nagyot kortyolt a még mindig gőzölgő borából, majd  remegő hangon, inkább kérdezve, mint sem felelve: nem tudom jó választás volt -e, vagy sem, de végül is hajó belsőépítész, majdnem ötven éven át.

Áldott Karácsonyt.

Szerző: Tamás Horváth