Akár a történelmünk, sohasem volt felhőtlenül vidám. A háborúk után maradt szegénység és pusztítás sem középkorban, sem az újkorban nemigen adott okot a mulatozásra.
Ami a hazai farsangolásnak igazán az útját szegte az Mária Terézia 1772-ben kiadott báli rendelete volt.
Ebben a királynő nemcsak a mulatságok zárórájáról rendelkezett, azt is elrendelte, hogy „maszkabálok” mely helyeken, mikor, kik részére tarthatók és kik rendezhetik meg ezeket a táncmulatságokat?
Ez a diktátum nem volt más, mint magyar jókedv megvámolása a bécsi udvar részéről.
Az udvari bálok „bérlői” a farsangi mulatságokat természetesen zárt termekben, korlátozott számú és kiváltságos közönség részére rendezték, melyekből befolyó pénzösszegek is a bécsi kamarát gazdagították. A hazai rendezvények közönsége a XIX század első felétől a gazdag osztrák és német származású olyan pesti polgárságból verbuválódott, akikkel a báli szezonokban a nemzeti érzelmű magyar tanulóifjúság, rendszeres összetűzésbe keveredett.
A rendelet legfőbb célja természetesen a magyar polgárság elnémetesítése volt Az udvar minden igyekezete ellenére sikertelenül. Mint a korabeli „Ország Tükre” című pesti közlöny 1863-as számából megtudjuk, idézem:
„Az idei farsangi bálok vigalmának az adott sajátszerű fényt, hogy a jelenlevők a nemzeti öltözékek szépségével tündököltek.”
Ezt a nemzeti kiállást tanúsító hagyományt nemzetünk szellemi örököseinek, talán a középiskolai és egyetemi fiatalságnak legalább farsang idején nem ártana feleleveníteni és példamutatásként a jövő nemzedéke számára tovább örökíteni.
Vidám farsangot Kívánok.
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook