Májusi retró: Orgona és mozijegy
Hat óra. Még a Nap sem ragyog az égen,
csak a lánc kattog a rozsdás vázakon.
A város széle alussza még a tegnapot,
de mi már a kerítéseket bújjuk.
Roppan a gally – lila és fehér robbanás,
hajnali harmat keveredik az orgonaillattal.
„Lopott” virág, de a szívünk tiszta,
tudtuk, a csonk helyén jövőre dupla szirmok nyílnak.
Isten és a kerttulajdonosok csendes egyezsége ez.
A zsebünkben nehéz fémpénzek lapulnak,
a vasárnapi mesemozi ára.
Ott a matiné-jegy s a mozi sötétje,
a sós perec roppanása a film szünetében.
Vagy a Kornidesz-féle vanília-csoki,
ötven fillér egy gombóc, mi kettőt kértünk volna.
De ma nincs mozi, nincs sós íz, nincs édes ostya.
A lemondásunkból a piacon
három szál pirosló tulipánt kapunk a kofáktól.
A lila fürtök közé tűzzük a piros virágot,
így lesz minden kerek a világon.
Hazaérve jön a nagy ölelés, a csendes válasz,
de a legszebb mozi ma mégis anyám arca:
mosolyog a szeme, s a sarkaiból
apró, fénylő könnycseppek indulnak útjára.
Boldogok voltunk. Kevésből is gazdagok.
Fentről meg talán még a Jóisten is
ránk mosolygott, két kis orgonatolvajára.