Egyáltalán nem mindegy

 

Lakásavatón voltam a minap egy fiatal házaspárnál. Két évig szerény egyszobás lakásban húzódtak meg, az­tán közbejött egy szerencsés üzlet a férj cégének és hanyatt-homlok menekültek a szűk falak közül. Egy budai lakóparki három és félszobás lakást rendeztek be antik bútorokkal.

 

 

 

. Szívesen mentem el az ismerős házaspárhoz és együtt örvendeztem velük, mikor vé­gigvezettek az új otthonukon. Valóban: min­den szép volt; ízléses volt. Csak éppen nem odavaló, még szabatosabban szólva: nem a házaspár megjelenéséhez illő.

A ház asszonya ugyanis — hogy mond­jam sértés nélkül — egy kicsit túlméretezett jelenség. A férjéről már bátrabban merem mondani, hogy túlságosan kövér. Görbült lábai szinte erőltetve cipelik a tekintélyes terhet. De mintha látnám felcsillanni a csodálkozást az olvasó szemeiben: mi köze a házaspár külse­jének a lakásuk képéhez?

 

 

 

Ha ez a két terebélyes ember még mindig a garzonjukban lakna, talán fel­tűnne az aránytalanság köztük és a lakás méretei közt. de egy három és félszobás lakás már kiegyenlíti az említett bántó különb­séget.

Kényük – kedvükre mozoghatnak, tehetnek – vehetnek benne. De hiszen a lakással nem is volt baj. Ellenben a helyiségek berendezésével annál több.

 

A nappaliban volt egy neorokokó szalongarnitúra, míg a másik szobában egy halványzöld bie­dermeier ülőgarnitúra a hozzávaló vitrines szekrénnyel és karcsú, finom lábú asz­talkával és székekkel.

 

Nem tehetek róla, de amikor a házi­asszony leült, szívdobogást kaptam az ijedtségtől. Rettegtem, hogy mindjárt reccsen egyet a székláb és a hölgy a perzsaszőnyegen találja magát. Ugyanez az érzésem támadt akkor is, amikor a házi­gazda az egyik intarziás asztalkára könyökölt kávézás közben.

 

 

Vegyük most ennek a képnek az ellentétét. Egy viszonylag sovány házas­pár ebédlőjében tömör neo – reneszánsz asztal és székek, a nappaliban pedig öblös klubfotelek és egy hatalmas kanapé díszítik. A túlságosan kar­csú, légiesnek látszó asszony va­lósággal elvesz, eltűnik ebben a miliőben.

A férfi, amint a foteljébe huppan, mintha súlyos beteg lenne. A masszív tömegek el­nyomják, elsüllyesztik az ilyen vékonydongájú embert.

 

 

 

Vajon mi lehet az oka annak a stílusbeli vakságnak, amely egeres emberek otthonában, néha, ilyen elképesztő si­vársággal nyilatkozik meg?

Első­sorban az egyéni ízlés hiánya, másodsorban az utánzás vágya.

A lakásnak egyéni ízlés szerint való berendezése nem pusztán

pénzkérdés.

 

Sokkal inkább attól a képességünktől függ, hogy életfeltételeink és életszükségleteink szerint tud­juk megválogatni azokat a tárgyakat, amelyekkel körül akarjuk venni ma­gunkat.

Volt idő, amikor egy-egy ural­kodó ízlése nyomta rá a bélyegét az öltözködésre, a lakásberendezésre, az általános szokásokra. Ma már másképpen van.

 

 

Mindent szabadon tehetünk, ámde ezzel a szabadsággal az a kötelesség is jár, — a szónak, mind esztétikai, mind pedig kényelmi értelmé­ben, — hogy környezetünk a saját egyéniségünket juttassa kifejezésre.

Egyéni ízlésről beszélünk olyan idő­ben, amikor egy újfajta stílus az úgy nevezett „minimál” kezdi uniformisba bujtatni a lakásokat. Főleg a prakti­kuma miatt terjedt el ez a divat.

 

 

 

Az ilyen stílusban berendezett lakás rendben tartása kevés gondot okoz. Főleg azok számára előnyös, akik nincsenek átitatva a teljes és maradéktalan kényelem igényével, akik mozgékonyak, rugalmasak, akik a nap nagyobb részét rendszerint házon kívül töltik. Ellenben azok, akik kedvelik a régi intim hangulatú bútordarabo­kat, a nosztalgiát, például egy pamlagot, amelyen ebéd után végignyújtózkodnak, vagy a nagypapa a karosszéket, amelyben olvasgatnak, ne cseréljék fel meggondolatlanul ezeket a kedves hol­mikat olyan hipermodern bútorokkal, amelyek közt — s itt hasztalan minden önáltatás — nem éreznék jól ma­gukat.

 

 

 

 

Ahogy mindenki a maga mód­ján él, ép úgy rendezkedjen is be az otthonában. A kölcsönkért ruha vagy szűk, vagy bő, s még akkor is van valami hibája, ha egészen passzol. Be­lülről nem érzi magát jól benne az em­ber. Nos, éppen így vagyunk azokkal a tárgyak­kal is, amelyek közt a napjaink telnek.

Ezért van, hogy nehezen válunk meg egy-egy bútordarabtól és egyéb dolgainktól, amelyek legrejtettebb belső éle­tünknek tanúi. Néma tanuk ezek, de elég egy pillantás, s beszédesekké válnak. Mi mindenről tud mesélni egy régi családi bútor. s milyen boldogtalan az, aki nem érti a szavát!

 

 

Tanulság: Legyen az otthonunk berendezése akár „minimális” akár „vintage” stílusban megfogalmazva, lényeg, hogy annak képe bensőnk legmélyéről fakadjon, egyéniségünk tükörképe legyen. Csakis az ilyen lakást nevezhetjük majd az otthonunknak.

 

Szerző: Tamás Horváth