Lakásavatón voltam a minap egy fiatal házaspárnál. Két évig szerény egyszobás lakásban húzódtak meg, aztán közbejött egy szerencsés üzlet a férj cégének és hanyatt-homlok menekültek a szűk falak közül. Egy budai lakóparki három és félszobás lakást rendeztek be antik bútorokkal.
. Szívesen mentem el az ismerős házaspárhoz és együtt örvendeztem velük, mikor végigvezettek az új otthonukon. Valóban: minden szép volt; ízléses volt. Csak éppen nem odavaló, még szabatosabban szólva: nem a házaspár megjelenéséhez illő.
A ház asszonya ugyanis — hogy mondjam sértés nélkül — egy kicsit túlméretezett jelenség. A férjéről már bátrabban merem mondani, hogy túlságosan kövér. Görbült lábai szinte erőltetve cipelik a tekintélyes terhet. De mintha látnám felcsillanni a csodálkozást az olvasó szemeiben: mi köze a házaspár külsejének a lakásuk képéhez?
Ha ez a két terebélyes ember még mindig a garzonjukban lakna, talán feltűnne az aránytalanság köztük és a lakás méretei közt. de egy három és félszobás lakás már kiegyenlíti az említett bántó különbséget.
Kényük – kedvükre mozoghatnak, tehetnek – vehetnek benne. De hiszen a lakással nem is volt baj. Ellenben a helyiségek berendezésével annál több.
A nappaliban volt egy neorokokó szalongarnitúra, míg a másik szobában egy halványzöld biedermeier ülőgarnitúra a hozzávaló vitrines szekrénnyel és karcsú, finom lábú asztalkával és székekkel.
Nem tehetek róla, de amikor a háziasszony leült, szívdobogást kaptam az ijedtségtől. Rettegtem, hogy mindjárt reccsen egyet a székláb és a hölgy a perzsaszőnyegen találja magát. Ugyanez az érzésem támadt akkor is, amikor a házigazda az egyik intarziás asztalkára könyökölt kávézás közben.
Vegyük most ennek a képnek az ellentétét. Egy viszonylag sovány házaspár ebédlőjében tömör neo – reneszánsz asztal és székek, a nappaliban pedig öblös klubfotelek és egy hatalmas kanapé díszítik. A túlságosan karcsú, légiesnek látszó asszony valósággal elvesz, eltűnik ebben a miliőben.
A férfi, amint a foteljébe huppan, mintha súlyos beteg lenne. A masszív tömegek elnyomják, elsüllyesztik az ilyen vékonydongájú embert.
Vajon mi lehet az oka annak a stílusbeli vakságnak, amely egeres emberek otthonában, néha, ilyen elképesztő sivársággal nyilatkozik meg?
Elsősorban az egyéni ízlés hiánya, másodsorban az utánzás vágya.
A lakásnak egyéni ízlés szerint való berendezése nem pusztán
pénzkérdés.
Sokkal inkább attól a képességünktől függ, hogy életfeltételeink és életszükségleteink szerint tudjuk megválogatni azokat a tárgyakat, amelyekkel körül akarjuk venni magunkat.
Volt idő, amikor egy-egy uralkodó ízlése nyomta rá a bélyegét az öltözködésre, a lakásberendezésre, az általános szokásokra. Ma már másképpen van.
Mindent szabadon tehetünk, ámde ezzel a szabadsággal az a kötelesség is jár, — a szónak, mind esztétikai, mind pedig kényelmi értelmében, — hogy környezetünk a saját egyéniségünket juttassa kifejezésre.
Egyéni ízlésről beszélünk olyan időben, amikor egy újfajta stílus az úgy nevezett „minimál” kezdi uniformisba bujtatni a lakásokat. Főleg a praktikuma miatt terjedt el ez a divat.
Az ilyen stílusban berendezett lakás rendben tartása kevés gondot okoz. Főleg azok számára előnyös, akik nincsenek átitatva a teljes és maradéktalan kényelem igényével, akik mozgékonyak, rugalmasak, akik a nap nagyobb részét rendszerint házon kívül töltik. Ellenben azok, akik kedvelik a régi intim hangulatú bútordarabokat, a nosztalgiát, például egy pamlagot, amelyen ebéd után végignyújtózkodnak, vagy a nagypapa a karosszéket, amelyben olvasgatnak, ne cseréljék fel meggondolatlanul ezeket a kedves holmikat olyan hipermodern bútorokkal, amelyek közt — s itt hasztalan minden önáltatás — nem éreznék jól magukat.
Ahogy mindenki a maga módján él, ép úgy rendezkedjen is be az otthonában. A kölcsönkért ruha vagy szűk, vagy bő, s még akkor is van valami hibája, ha egészen passzol. Belülről nem érzi magát jól benne az ember. Nos, éppen így vagyunk azokkal a tárgyakkal is, amelyek közt a napjaink telnek.
Ezért van, hogy nehezen válunk meg egy-egy bútordarabtól és egyéb dolgainktól, amelyek legrejtettebb belső életünknek tanúi. Néma tanuk ezek, de elég egy pillantás, s beszédesekké válnak. Mi mindenről tud mesélni egy régi családi bútor. s milyen boldogtalan az, aki nem érti a szavát!
Tanulság: Legyen az otthonunk berendezése akár „minimális” akár „vintage” stílusban megfogalmazva, lényeg, hogy annak képe bensőnk legmélyéről fakadjon, egyéniségünk tükörképe legyen. Csakis az ilyen lakást nevezhetjük majd az otthonunknak.