56’. októbere volt

Nyolc éves voltam.  Unokabátyám tizennyolc, apám unokatestvére meg 29. Fogalmam nem volt, hogy akkor október reggelén mi történik köröttem. Annyit azért felfogtam és az nagyon is tetszett, hogy anyám reggel közölte velem: ma s talán még egész héten sem kell iskolába mennem.

Szép őszi nap volt. Gondoltam – ha már ilyen szerencsés vagyok, hogy nem kell iskolába mennem -, irány az utca!

Az utcán már vártak a barátaim, akikkel együtt rúgtuk az utca egyetlen fűzős bőrlabdáját, amit apámtól karácsonyra kaptam. Volt is érte irigyem bőven. A focicsata a tőlünk két sarokra, az Erzsébet Gőzfürdő előtti üres telken zajlott. Talán még jól is jött volna ez a fene nagy szabadság, ha másnap az apám le nem parancsol bennünket a pincékbe, ahol a szomszédok már gyertyafény mellett fegyverropogásról, tüntetésről és az utcán heverő halott emberekről suttogtak.

Fogalmunk nem volt mi történik odafenn, csak azt tudtuk, hogy kitört a felkelés és a mieink végre hazakergetik a Magyarországot megszállt oroszokat és leszámolnak az olyan, rendes, becsületes magyar embereket félelembetartó besúgókkal, mint Mátrai bácsi.

Mátrai bácsi Mókuskának, a focikapusunknak volt az apukája. Velünk szemben laktak, de bejárásunk oda, akár csak az utca lakóinak sem, az állandóan kulcsra zárt kapujuk miatt nem volt.  Mátrai bácsit minden nap egy szürke autó vitte a munkahelyére, ahol is, mint később kiderült, becsületes magyar embereket kínoztak a titkos földalatti bunkerjeikben.

Eltelt néhány nap s már felmerészkedtünk a pincéből. Anyám üres paprikás krumplit főzött, hogy végre valamilyen meleg étel is legyen a gyomrunkban. Apám kenyeret ment beszerezni, de emlékszem üres kézzel jött haza, mert a közeli Közérteteket már feltörték és kifosztották az éhes emberek – mesélte apám, amikor is üres kézzel, de Istennek hála, végül élve hazaérkezett.

Elmúlt az első pincében töltött hét s mivel különösebb események az utcánkban nem történtek napközben visszaköltőztünk a lakásunkba. A baj csak az volt, hogy fogytán volt minden élelmünk. A piac, bárcsak néhány sarokra volt a házunktól még sem mertünk kimenni. A városban folyó harcokról csak a szomszédok elbeszéléseiből értesültünk. A magyar rádió napokig elhallgatott, és amikor az adás újra elindult, akkor is csak komoly zenét sugároztak egész nap.

Egyetlen hírforrásunk a Szabad Európa rádió el – elhaló, fütyörésző, sistergő hangja volt. Mindenki a híreket hallgatta. Pesten a Rádiónál és a Korvin közben fegyveres harcokban a mieink sikeresen űzték el a nép ellenségeit. Az ilyen hírek hallatán apámék és a szomszédok tapsolni kezdtek örömükben.

Talán második hete éltünk a pincében és a lakásunkban felváltva, amikor váratlanul vidékről megjelent nálunk apám unokatestvére és apám bátyának a fia. Keki színű viharkabátban a vállukon dobtáras géppisztollyal léptek be a konyhába. Emlékszem anyám majdnem frászt kapott az ijedségtől, s csak akkor mosolyodott el, amikor a fiúk átölték és jobbról – balról arcon csókolták.

Apámat keresték. Anyám étellel kínálta őket, de siettek, még a viharkabátjukat sem volt idejük levenni. Rövid suttogás után apám a mosókonyhából előretolta féltve őrzött, ponyvákba csavart, második világháborúból nála maradt ötszázas, terepszínűre mázolt BMW motorkerékpárját. A pincéből előkerült hozzá az akkumulátor, az udvari sufniból meg az oldalkocsija.  A motor napra kész volt. Apám ugyanis minden szabadidejét ennek a motor csodának szentelte. Annak idején ő jött haza ezzel a csodával a Kárpátokból és dugta el a szomszédok kíváncsiskodó szeme elől a mosókonyhánkban.

Ahogy apám rokonai beviharzottak, miután az oldalkocsit a motorra felerősítették, olyan szélsebesen el is száguldottak azzal. Csak hetekkel később halottam felőlük, amikor apám anyámnak suttogva mesélte el, hogy unokaöccse, aki korábban bányamentő volt Tatabányán a forradalmároknak élelmet és lőszert szállított a BMW- vel a pesti és a Pest környéki harcolók állásaiba.

Október végére sűrűsödni kezdtek nálunk az események. Apám bátyának fia és barátai valahonnan szereztek egy katonai Tarack – ágyút és hozzá lövedékeket. Az ágyút a házunktól egy sarokra az Attila utca és a Táncsics Mihály utca sarkán, éppen a hentesbolt előtt állították fel azzal a céllal, hogy az Újpesti Téli Kikötő kis hídja mellé befészkelt hat orosz tankot kilőjék. Már most mondom egyet sem sikerült a hat közül megsemmisíteni nekik. Ellenben az oroszok az ágyúlövésekre válaszolva az elfőttük álló, szinte új, akkor épült emeletes lakóházat bosszúból kilyuggatták.

A hónap végére a felkelők lőállástól egy utcányira a Kis pékség frissen sült kenyeret árult minden déli tizenkét órákkor. Bár kijárási tilalom volt a környék asszonyai, és mi gyerekek már tizenegy órákkor sorban álltunk a pékség előtt, hogy egy – egy vekni kenyeret hazavihessünk.  Itt és ekkor történt, hogy egy kapu alól, valamilyen elvetemült gazember géppisztolysorozatot adott le a sorban állókra. Istennek hála senki nem halt meg. A merénylőt azonban az unokabátyámék, mint később megtudtuk, ártalmatlanították.

Nos, a kenyérvásárlási alkalmat kihasználva, hazafelé mindig meglátogattam a Tarack ágyúnál szorgoskodó srácokat. Beszélgetésüket kihallgatva megtudtam, hogy az orosz tankok közül még egyet sem sikerült kilőni, viszont a lövedékek rendre a téli kik kötő vizében, némelyek pedig, kissé a hídtól távolabb álló mozifilm raktárakban landoltak. A melyikek a vízben robbantak fel halak tucatjait kényszerítettek kábulatukban a víz felszínére. Több sem kellett, rohantam haza és riasztottam az utcánkban minden barátomat. Másnap otthonról elszökve szenes kosárral siettünk le a hídhoz a kikötőbe. Bár tényleg ott álltak a híd lábánál a kilövésre váró orosz tankok és mellettük ott bagóztak az oroszok, de azok egy szót sem szóltak hozzánk.  Tőlük aztán nyugodtan halászhattunk.

Nem csak duma volt. A víz tetején tényleg hatalmas pontyok, csukák és harcsák járták halotti táncukat. Körbe – körbe úszkáltak és közben pipáltak. Rövid fél óra alatt két szenes kosarat is megtöltöttünk frissen ágyúzott halakkal. Aznap az egész utca a mi vendégünk volt. Halászlére és sült halra gyűlt össze az utca éhes népség az udvarunkban. Természetesen nem mi főztünk, mi csak a halat adtuk a bulihoz.

Néhány nap múlva apám unokaöccse is visszahozta a BMW-t. Az oldalkocsi tele volt géppisztoly lövedékek ütötte lyukakkal. Apám és a szomszédok gyorsan leszerelték az oldalkocsit a motorról és visszatolták régi helyére a sufniba. A motort a mosókonyhába ponyvák alá dugták, ahogy az évekig ott állt elrejtve. Akkor még nem tudtuk, hogy később ennek a BMW- nek köszönhetjük majd, hogy életben átvészeljük 56’ októberét.

Történt ugyanis, hogy a motorral együtt apám unokaöccse magával hozott egy pufajkás kivert fogú, nikotintól barna bajszú, kissé egérképű, volt bányásztársát. Megkérte apámat, hogy néhány napra rejtsük el az egérképűt a pincébe. Majd érte jön egy kocsi és külföldre viszik, mert itthon, mondta: ha rátalálnak, kinyírják. Anyám azonnal közölte velem, hogy közelébe se menjek az idegennek, mert, az arca után ítélve ez az ember inkább ördög, mint sem üldözött. Később beláttuk igaz volta maglátása.

Nem sok vizet zavart az egérképű, amíg nálunk bujkált. A pincéből csak bagózni járt fel, de azt fél óránként Egész nap a Szabad Európát hallgatta.  Furcsa volt, mert ahányszor felment rágyújtani mindig kiment az utcára lesni, hogy jön – e már az őt elszállító autó. Istennek hála – mondta anyám – amikor végre jött egy szürke autó, hasonló, mint amelyik a Mátrai bácsit vitte – hozta a titkos munkahelyére. Az egérképű köszönés nélkül beszállt a szürke autóba, és huss!

Sokáig nem láttuk, de novemberben aztán hallatni sajnos hallatott magáról.

November elejére az orosz megszállók leverték szabadságharcunkat. Szomorú és kilátástalan napok következtek.  Az utcánkban, emlékszem mindenki rettegett és félt a megtorlástól. Apám, hogy unokaöccse és az én unokabátyám, meg az ágyúzó barátaik nehogy bajba keveredjenek begyűjtötte a géppisztolyaikat és a házunkkal szemben lévő kerítésen át a Duna Cipőgyár udvarára egyenként éjszaka áthajigálta valamennyit. Unokaöccse vidékre költözött s ott bujkált évekig. Végül, hogy megúszta börtön nélkül 56’ – ot, anyám azt Isten kegyelmének tulajdonította. Apám bátyának tizennyolc éves fia, vagyis az unokabátyám, már nem volt ilyen szerencsés. Halálra ítélték Kádárék, de sikerült neki időben lelépni. Tavaly hunyt el Arizonában. Áldott legyen hamvaiban!

És hogy miért éppen ennek a háborús veterán a BMW- nek köszönhettük az életünket?  Nos, ha hiszik, ha nem az egérképű, akit mi bújtattunk el a kinyírás elől, kiderült róla, hogy „jó elvtárs”, vagyis közönséges besúgó volt, mint a jó elvtársak többsége.

Honnan tudom?

November végén egy szürke autó, olyan, mint amelyik elvitte őt, megállt a házunk előtt. egy Csepel teherautó és egy orosz tank kíséretével. Az gesz utca azonnal kiüresedett. Még a függönyöket is elhúzták lakásuk ablakain a szomszédok. A teherautóról leugráltak orosz katonák és magyaroknak kinéző, de pufajkába bújt vérben forgó szemű „vérebek”, akik aztán géppisztollyal a kezükben berontottak a házunk kapuján. Mindannyiunkat kilökdöstek a hideg udvarra. Feltett kézzel a házunk falát kellet támasztanunk, miközben az oroszok parancsnoka és az egérképű „jó elvtárs” oroszul hevesen magyaráztak valamit egymásnak. Az egérképű aztán , mint aki otthon van az orosz tisztet hátravezette a mosókonyhába, utána a sufniba, ahol a BMW oldalkocsija volt elrejtve.

Orosz vezényszó hangzott.   Erre a bennünket addig őrző kiskatonák a mosókonyhából apám féltve őrzött kincsét a BMW – jét, ponyvástól, oldalkocsistól Csepel teherautóra felpakolták. Az oroszok mielőtt a BMW- vel elrobogtak volna a tiszt apám hátát a pisztolyával böködve még mondott valamit, amit persze egyikünk sem értett. Anyám sírt, apám arca hófehér volt én meg csak bambán álltam s anyámat sajnáltam. Az egérképű aztán távozóban gúnyos vigyorral a pofáján még annyit tett hozzá: – Köszönjék a tiszt elvtársnak, hogy megelégszik a motorkerékpárral. Ha rajtam múlt volna én magukat is szívesen felraktam volna a BMW-jük mellé a platóra.

Mind ez olyan régen volt, hogy már én magam sem tudom: csak álmodtam az egészet, vagy tényleg megtörtént?

Hogy mégsem álmodtam, számomra az az akkumulátor a bizonyíték, amelyet apám még mielőtt az oroszok elvitték volna a BMW-jét kiszerelt a helyéről és örök mementónak haláláig féltve őrzött az ágya melletti éjjeliszekrényén. Néhány éve, amikor eladtuk a házunkat ezt az akkumulátort ajándékoztam el egy háborús relikviákat gyűjtő barátomnak.

Visszaemlékezésem 56’. Októberére.

Szerző: Tamás Horváth