Ahhoz, hogy egy társadalom hosszú évszázadokon, netán évezredeken át virágzó jövőképpel bírjon, ahhoz az alkotóközösségeiben élők hagyománytiszteletére – apáról fiúra szálló műveltségre, mívességére és hitére, – olyan hitre mely a mindenkori jó erkölcsnek s becsületnek a záloga – valamint a hazáját, családját, otthonát szerető és tisztelő polgárságra van szüksége.
Középkori takácsműhely
Ma az iparilag legfejlettebb országok, annak köszönhetik vezető szerepüket a világban – és ezek kizárólag hívő és hagyománytisztelő nemzetek – hogy korábban egy olyan erős középosztályt tudhattak maguk mögé állítani, mely osztály tagjai a jobbágyság és az arisztokrácia kapcsaként e nemzetek gerincét alkották és alkotják még napjainkban is.
Középkori asztalosműhely 
Ez a középosztály, néven nevezve; a polgárság, akik becsületes, öntudatos iparosok és kereskedők, évszázadok, sőt olykor évezredek hagyományainak letéteményesei.
Ennek az osztálynak az erősödése, fejlődése, vagyonosodása szolgált alapul, a fent említett nyugati országokban – időnként hazánkban is – a művelt, jóléti társadalmak hosszú távú berendezkedésére. A szorgos, de röghöz kötött parasztsággal, és kiváló személyiségeket felsorakoztató, de szétszórtan élő arisztokráciával szemben a polgárság lételeme a városi élet volt, ahol tömörültek, ahol egymásra utalva léteztek és dolgoztak, miközben folytonosan gyarapították tudásukat és gazdagságukat.
Ez a tudás és gazdagság jelenik meg városaik építészetében, lakóik ízlésvilágában és kulturáltságában. A városaik jólétét és békéjét védték az általuk épített erődítmények, városfalak és az általuk szervezett katonaság is. Ezekre a feladatokra az iparűzés alapján szövetkeztek, társultak kisebb csoportokba. Egyes csoportok a kapukat, mások a bástyákat ügyelték, míg a kőművesek a vár falait erősítették vagy javították. Hamarosan e tömörülésekből nőttek ki az egynemű ipart űzők rendszeres testületei, meghatározott munkakörrel, mint érdekvédelmi alakulatok; a céhek.
Középkori nyomda
Az angol, francia, német és olasz városokban már a XII. században léteztek ilyen ipari szervezetek, míg hazánkban a legkorábban bejegyzett céh csak 1307-ből való, és azt is külföldről betelepült olasz és német kereskedők és iparosok alapították, a később kialakult és benépesedett városokban. A céhek sokáig magántársulások voltak csak jóval később kezdtek közhatósági jelleget ölteni, mikor is működésüket, úgynevezett céhlevelekben szabályozták. E céhlevelek őrzésére remekmívű ládákat használtak, melyek kivitele, nagyszerűsége híven tükrözte az adott céh ipari jellegét és szakembereinek magas szintű szakmai virtuozitását.
A céhek működése háromirányú volt:
• A szakma üzleti védelme
• A céhbeliek erkölcsi védelme
• Iparuk állandó tökélesítése
Órásműhely a 16. századból
Ipari foglalkozást csak céhbeli folytathatott, mivel a zárt testületi szellem ezt megkövetelte. A XIX. század végére ez a szemlélet és vele együtt céhek bukása is elkerülhetetlené vált, mivel az addigra már fejlettnek mondható kisipar, és a szárnyait bontogató szabad versenyes kapitalizmus számára, az efféle korlátok és szabályozások rugalmatlanok lettek (1872).
Közel ötszáz éven keresztül virultak a céhek és tagadhatatlan szerepük volt a középkori városok és azok iparának kifejlődésében és olyan műremekek megalkotásában, mint a katedrálisok, paloták, azok csodálatos berendezései – gondoljunk csak XIV. és XV. Lajos korabeli ma is felülmúlhatatlan bútorokra, gobelinekre – vagy a napjaink képtáraiban féltve őrzött, felbecsülhetetlen értékű festményekre és szobrokra.
Asztalosműhely a 16. században
A céh élén a mester állt, akinek előmenetele a legalsó lépcsőfokon kezdődött (inas vagy kadet évek) és e tisztség megszerzésével fejeződött be. Az idáig vezető út viszont ipartörténeti szempontból igen jelentős események sorozatából állott. Amikor az iparosnak vagy kereskedőnek szánt legény betöltötte élete 10-12. évét, beállítottak vele valamelyik mesterhez. Az ott tartotta a legényt 2-3 heti próbaidőre, hogy megismerje leendő inasát, na meg a fiú is lássa, vajon milyen gazdája és munkája lesz. Tetszik e majd neki a választott mesterség?
A próbaidő leteltével, ha minden rendben volt a mester elvitte a fiút és szüleit a céhmester elébe. Itt a szülőknek be kellett mutatni a gyermekük nemzetség – és keresztlevelét, mival csak törvényes házasságból származó gyermek pályázhatott céhtagság elnyerésére.
Ezután két igazoltan tisztességbeli személynek – ma mondhatnánk erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező egyéneknek – kezességet kellet vállalni a céhmester előtt a fiúért, hogy az a szegődött esztendőt a mesterénél kitölti. A kezesség pénzbeli volt. Ám a legény, ha egy év letelte előtt megszökött, odalett a kaució.
A szerződés megkötetett, a fiúból inas lett, de előzőleg még köteles volt a tandíjat megfizetni, ami a céh ládájába került. Továbbá köteles volt még leendő gazdájának áldomást adni, ami a kassai molnároknál, egy pint bor és egy tál pecsenye volt. Ez a szokás céhek szerint változott.
Az inasnak legtöbb esetben fizetése nem volt, de a legszükségesebb ruházattal a mester ellátta kadétját, aki viszont ennek fejében, nem csak, hogy a műhelyben, de bár hol, ahová küldték mindenféle munkát köteles volt ellátni. Amíg tehát az apródévek le nem teltek, általában 3-4 esztendő – de például könyvkötőknél 5-6, míg a kalmároknál akár 7-8 évig is eltarthatott – a mester engedélye nélkül a legényke nem hagyhatta el a műhelyt. Még templomba is csak a céhmester engedélyével járhatott. A mester halála esetén az özvegy gyakorolta elhunyt férje jogait és a tanulók bizony csak a gyakorlati évek utolsó harmadában kerülhettek egy új mester szárnyai alá.
Az inas évek nem teltek könnyen. A kadétnak kötelessége volt a mesternek, a mester feleségének és a legényeknek is engedelmeskedni. A pozsonyi pékinasok életét például a korabeli szabályok leírásából elég jól ismerjük. Kötelesek voltak mindennemű házimunkát elvégezni; vízhúzást; favágást; sepregetést és mind ezen munkák mellett, illendőn, kalaplevétellel köszönteni mindazokat, akik előtte rangban voltak.
A rendtartásból azt is megtudhatjuk, hogy a kadet a ház jó hírnevének megőrzése végett, az ott hallottakat tilos volt idegennek kifecsegnie, ellenben mindenről beszámolással tartozott a mesternek, amit máshol hallott róla és műhelyének dolgairól. Az inas főkelléke a megbízhatósága volt, aki szigorúan a házhoz tartozott. Egy krajcár eltulajdonításáért már kicsapták s ilyenkor inas társai, a mester utasítására még jól el is agyabugyálták.
Horváth Tamás – 2004-02-13
horvath.t@lakberendezes.hu
Folytatás : Munka – Család – Becsület II. befejező részben
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook