Októberben történt

56’. októbere volt

Nyolc éves voltam.  Unokabátyám tizennyolc, apám unokatestvére meg 29.

Fogalmam sem volt, hogy akkor október reggelén mi történik köröttem. Annyit azért felfogtam és az nagyon is tetszett, hogy anyám közölte velem, reggeli után nem kell iskolába mennem, de az is lehet, hogy egész héten tanítási szünet lesz.

Szép késő őszi napvolt. Gondoltam, ha már ilyen szerencsés vagyok, hogy nem kell iskolába menjek, irány az utca! Futás focizni!

Az utcán már vártak a barátaim. Sokukkal közülük együtt rúgtuk a környék egyetlen fűzős bőrlabdáját, amit apámtól kaptam a jó bizonyítványomért. Volt is érte irigyem bőven.

A focicsata általában a tőlünk két sarokra található Erzsébet Gőzfürdő előtti üres telken zajlott.

Talán még jól is jött volna ez a fene nagy szabadság, ha másnap apám le nem parancsol bennünket a pincékbe, ahol a szomszédok már gyertyafény mellett fegyverropogásról, tüntetésről és az utcán heverő halott emberekről suttogtak.

Fogalmunk nem volt mi történik odafent, csak azt tudtuk, hogy kitört a forradalom és a mieink végre hazakergetik a Magyarországot megszállva tartó oroszokat és végre leszámolnak az olyan besúgókkal, akik a becsületes magyar embereket félelemben tartják, vagyis az olyanokat, mint Mátrai bácsi.

Mátrai bácsi, Mókuskának, focikapusunknak volt az apukája. Velünk szemben laktak, de oda, akár csak az utca lakóinak, az állandóan kulcsra zárt kapujukon tiltva volt a bejárás.

Mátrai bácsit minden nap egy szürke autó vitte a munkahelyére, ahol is, mint az később kiderült a becsületes magyar embereket kínozták titkos földalatti bunkerjeikben.

Lassan teltek a napok. Hiányoztak a barátaim. két – három nap után aztán már felmerészkedtünk a pincéből.

Anyám üres paprikás krumplit főzött, hogy végre valamilyen meleg étel is legyen a gyomrunkban. Apám kenyeret ment beszerezni a közeli pékségbe, de emlékszem üres kézzel jött haza, mert a pék zárva volt a sarki Közértet meg

előző nap már feltörték és kipakolták – miután kenyér nélkül. de végül is a bevásárlásból élve hazaért.

—————————————- .

Elmúlt már az első pincében töltött hét is. Mivel különösebb események az utcánkban nem történtek napközben lassan visszaköltöztünk a lakásunkba. Baj csak az volt, hogy fogytán volt minden élelmünk. A piacra, bárcsak néhány sarokra volt a házunktól még sem mertünk kimenni.

A városban folyó harcokról csak a szomszédok elbeszéléseiből értesültünk. A rádió napokig hallgatott, Emlékszem, amikor aztán az adás újra kezdődött, akkor is csak egész nap komoly zenét sugároztak. Híradás nem volt.

Egyetlen hírforrásunk a Szabad Európa rádió el – elhalló, fütyörésző, sistergő hangja volt.

Mindenki a rádióra hajolva az el – elhalkuló híreket hallgatta. Onnan tudtuk meg, hogy Pesten a Rádiónál és a Korvin közben fegyveres harcokban a mieink sikeresen űzték el a magyar nép ellenségeit. Az ilyen hírek hallatán apám és a szomszédok tapsolni kezdtek örömükben.

Talán második hete éltünk a pincében és a lakásunkban felváltva, amikor váratlanul vidékről megjelent nálunk apám unokatestvére és apám bátyának a fia. Keki színű viharkabátban a vállukon dobtáras géppisztollyal léptek be a konyhánkba.

Emlékszem anyám majdnem frászt kapott az ijedségtől és csak akkor mosolyodott el, amikor a fiúk átölték és jobbról – balról arcon csókolták.

Apámat keresték, miközben anyám étellel kínálta őket, de nem volt idejük az evésre. Siettek, még a viharkabátjukat sem volt idejük magukra teríteni pedig kint már hűvös volt s az eső is szemerkélni kezdett.

Rövid suttogás után apám a mosókonyhából előretolta féltve őrzött, ponyvákba csavart, Második Világháborúból nála maradt ötszázas, terepszínűre mázolt BMW motorkerékpárját. A pincéből előkerült hozzá rövid keresés után egy hat voltos akkumulátora és az udvari sufniból oldalkocsija.

A motor mindig napra kész állapotban volt. Apám ugyanis minden szabadidejét ennek a motor csodának szentelte. Annak idején ő jött haza ezzel a csodával a Kárpátokból és dugta el a szomszédok kíváncsiskodó szeme elől a mosókonyhánkban.

Amilyen gyorsan a rokonaink beviharzottak, miután az oldalkocsit a motorra felerősítették, olyan szélsebesen el is száguldtak azzal. Csak hetekkel később hallottam felőlük, amikor apám anyámnak suttogva mesélte el, hogy unokaöccse, aki korábban bányamentő volt Tatabányán, élelmet és lőszert szállított a BMW- kel a pesti és a Pest környéki harcolók forradalmároknak.

————————————–

Október végére aztán sűrűsödni kezdtek nálunk az események. Apám bátyának fia és barátai valahonnan szereztek egy Tarack – ágyút és ahhoz lövedékeket. Az ágyút a házunktól egy sarokra az Attila utca és a Táncsics Mihály utca sarkán, éppen a hentesbolt előtt állították fel azzal a céllal, hogy az Újpesti Téli Kikötő kis hídja mellé befészkelt hat orosz tankot kilőjék.

Már most mondom egyet sem sikerült a hat közül megsemmisíteni nekik. Ellenben az oroszok az ágyúlövésekre válaszolva az elfőttük álló, szinte új, néhány éve épült emeletes lakóházat a lövedékeikkel bosszúból kilyuggatták. Szerencsére a ház lakói ekkorra már mind leköltöztek a pincébe.

A hónap végére a forradalmár ifjak lőállásától egy utcasarokkal távolabb a Kis pékség, frissen sült kenyerét árulta minden délben, tizenkét órától. Bár akkor még kijárási tilalom volt mégis a környék asszonyai, és mi gyerekek már tizenegy órákkor sorban álltunk a pékség bejáratánál, hogy egy – egy vekni kenyeret hazavihessünk.

Itt és ekkor történt, hogy egy kapu alól, valamilyen elvetemült ellenforradalmár gazember géppisztolysorozatot adott le a sorban állókra. Csak a szerencsén múlott, hogy senki nem halt meg. A merénylőt, mint azt később megtudtuk, unokabátyám a piacnál utolérte és ahogy a forradalmárok akkoriban mondták: ártalmatlanították.

Nos, a kenyérvásárlási alkalmat kihasználva, hazafelé mindig meglátogattam a Tarack ágyúnál szorgoskodó srácokat. Beszélgetésüket kihallgatva akkor tudtam meg, hogy az orosz tankok közül még egyet sem sikerült kilőni, viszont a lövedékeik rendre a Téli kikötő vizében, némelyek pedig kissé a hídtól távolabb álló mozifilm raktárakban csapódtak be. Melyikek a Dunában robbantak fel halak tucatjait dobták kábulatukban a víz felszínére.

Több sem kellett, rohantam haza és riasztottam az utcánkban minden harcra fogható barátomat. Másnap otthonról elszökve, szenes kosárral siettünk le a hídhoz a kikötőbe. Bár tényleg ott álltak a híd lábánál a kilövésre váró orosz tankok és mellettük békésen ott bagóztak az orosz katonák. Egy szót sem szóltak hozzánk, sőt érdeklődve nézték a szorgoskodásunkat. Tőlük aztán nyugodtan halászhattunk.

Nem viccelek. A víz tetején hatalmas pontyok, csukák és harcsák járták halotti táncukat. Körbe – körbe úszkáltak és közben szájukkal pipáltak. Rövid fél óra alatt két szenes kosarat is megtöltöttünk frissen ágyúzott halakkal. Aznap az egész utca a mi vendégünk volt halászlére és sült halra. Persze nem mi főztünk, mi csak a halat adtuk a bulihoz.

—————————-

Néhány nap múlva apám unokaöccse is visszahozta a BMW- vénket. Az oldalkocsi tele volt géppisztoly lövedékek ütötte lyukakkal. Apám és a szomszédok gyorsan leszerelték az oldalkocsit a motorról és visszatolták a régi helyére. A motort a mosókonyhába ponyvák alá dugták, ahogy az évekig ott állt elrejtve.

Akkor még nem tudtuk, hogy később ennek a BMW- nek köszönhetjük majd, hogy életben átvészeljük 56’ októberét.

——————————–  .

Történt ugyanis, hogy a motorral együtt apám unokaöccse magával hozott egy pufajkás kivert fogú, nikotintól barna bajszú, kissé egérképű, számomra ijesztő kinézetű bányásztársát. Megkérte apámékat, hogy néhány napra rejtsük el az egérképűt a pincébe. Majd érte jön egy szürke autó, amivel külföldre szöktetik, mert itthon  – mondta apám unokaöccse – ha rátalálnak, kinyírják.

Anyám azonnal közölte velem, hogy közelébe se menjek az idegennek, mert, az arca után ítélve ez az ember inkább gonosz, mint sem üldözött. Később beláttuk neki volt igaza.

Amíg nálunk bujkált nem sok vizet zavart az egérképű. A pincéből csak bagózni járt fel a kertbe, de azt fél óránként. Ilyenkor mindig a kaput leste. Amikor meg a lent ücsörgött folyton a Szabad Európa rádió adásait bújta.  Furcsa volt és magának való. Pince ablakon át is csak azt bámulta, hogy jön – e végre az a szürke autó?

Istennek hála – mondta anyám – amikor végre megjött a szürke autó. Hasonló volt, mint amelyik Mátrai bácsit vitte – hozta a titkos munkahelyére és haza.

Az egérképű köszönés nélkül kisietett az utcára. Gyorsan belűt a szürke autó hátsó ülésére- A sofőr vállát megveregette, aki hátra sem nézve elrobogott az egérképűvel.

Sokáig nem tudtunk róla semmit, de novemberben aztán hallatni sajnos hallatott magáról.

———————————

November elejére az orosz megszállók leverték szabadságharcunkat. Szomorú és kilátástalan napok következtek.  Az utcánkban, emlékszem mindenki rettegett és félt a megtorlástól. Apám, hogy unokaöccse és az én unokabátyám, meg az ágyúzó barátaik nehogy bajba keveredjenek begyűjtötte tőlük a géppisztolyaikat és a házunkkal szemben lévő kerítésen át, a Duna Cipőgyár udvarára éjszaka egyenként áthajigálta valamennyit.

Unokaöccse vidékre költözött s ott bujkált évekig. Végül, hogy megúszta börtön nélkül 56’ – t anyám azt Isten kegyelmének tulajdonította. Apám bátyának tizennyolc éves fia, vagyis az unokabátyám, már nem volt ilyen szerencsés. Halálra ítélték Kádárék a pékség előtt korábban történt eseményekért és a géppisztolyos gazember likvidálásáéért, de időben még a letartóztatása elől sikerült Ausztriába kiszökni. Negyven évvel később náluk láttam viszont az Egyesült Államokban. Két éve hunyt el Arizonában.

Áldott legyen hamvaiban!

——————————

És hogy miért éppen ennek a háborús veterán a BMW- nek köszönhettük az életünket?

Nos, ha hiszik, ha nem, az egérképű, akit mi bújtattunk el a kinyírása elől, kiderült róla, hogy „jó elvtárs”, volt, vagyis közönséges besúgó, mint a jó elvtársak általában.

Honnan tudom?

November végén egy szürke autó ugyanolyan, mint amelyik elvitte őt, megállt a házunk előtt egy Csepel teherautó és egy orosz tank kíséretével. Az gesz utca azonnal kiüresedett. Szomszédjaink félelmükben még a függönyöket is behúztak az ablakaikon.

A teherautóról orosz kiskatonák és pufajkába bújt magyarul beszélő vérben forgó szemű munkásőrök ugráltak le, akik aztán géppisztollyal a kezükben berontottak a házunk kapuján. A kapu bár nem volt kulcsra zárva, egyszerűen berúgták.

Mindannyiunkat kilökdöstek a hideg udvarra.

Feltett kézzel a házunk falát kellet támasztanunk, miközben az orosz katonák parancsnoka és az egérképű „jó elvtárs” – végre újból láttuk – oroszul hevesen magyaráztak valamit egymásnak. Az egérképű ezután, mint aki otthon van, az orosz tisztet hátra vezette a mosókonyhába, majd a sufniba, ahol a BMW oldalkocsija volt elrejtve. Gúnyoson a golyó lyuggatta oldalkocsira majd apámra mutatott.

A tisztet szerencsére a motor jobban érdekelte, mint apám.

DAVAJ! DAVAJ! -pattogott az orosz vezényszó.

Erre a bennünket addig őrző kiskatonák a mosókonyhából apám féltve őrzött kincsét, vagyis a BMW – jét, ponyvástól, oldalkocsistól a várakozó Csepel teherautóra felpakolták. Az oroszok mielőtt a zsákmányukkal elrobogtak volna a tiszt apám hátát a pisztolyával böködve még odaszólt valamit, amit persze csak az apám értett, aki orosz fogságban töltötte el néhány fiatal évét.

Anyám sírt, apám arca hófehér volt, én meg csak bambán álltam s anyámat kezét szorítottam.

Az egérképű távozóban gúnyos vigyorral a pofáján még annyit tett a történtekhez:

– Köszönjék a tiszt elvtársnak, hogy megelégszik a lefoglalt motorkerékpárral. Ha rajtam múlt volna én magukat is szívem szerint felraktam volna a BMW-jük mellé teherautónkra.

Mind ez olyan régen történt, hogy néha azt hiszem csupán csak álmodtam és meg sem történt?

Hogy mind ezek mégis megtörténtek azt az a hat voltos akkumulátor bizonyítja, amelyiket apám még mielőtt elvitték volna BMW-jét az oroszok, kiszerelte és örök mementónak féltve őrizte haláláig az ágya melletti éjjeliszekrényén.

Néhány éve, amikor eladtuk a házunkat megtaláltam és egy akkumulátor felvásárlónak fájó szível ugyan, de elajándékoztam.

Visszaemlékezésem 56’. Októberére.

Horváth Tamás

 

Szerző: Tamás Horváth