Óra

„Memento mori” (gondolj a halálra) felirattal készült számos időmérő a XVII. század elején, figyelmeztetve az embereket arra; az idő megállíthatatlan, az élet elmúlik.

 

 

 

Háromezer éves ó-egyiptomi vízióra

Még a XIX. század végén is csak legfeljebb a jómódú családok otthonában fordulhatott elő, hogy a szobában óra üsse a fertályt. A nagypapától örökölt zsebóra pedig, apáról fiúra szállt, mely legtöbbször a polgári iskola elvégzésének méltó jutalma volt.

 

 

 

 

Ó-egyiptomi időmérő és csillagászati eszköz.

 

A polgári otthonokban az óra halk szava vagy csengő ütése, mint az eleven lelkiismeret szólt, figyelmeztetett, hogy elérkezett a kötelességteljesítés ideje, amelyik persze nem jelentett egyet az ész nélküli rohanással.

 

 

 

 

Kínai tömjénóra a VI. századból, mely eszköz nem csak az időt mérte, de illatosította is a levegőt

 

 

Mindennek megvolt a maga ideje, és mindenki tudta a pontos időbeosztását. A rendszeresség pedig egészséggel és hosszú élettel ajándékozta meg mindazokat, akik tisztelték az idő múlását.

 

Néhány emberöltővel korábban, amikor az emberek még nem utaztak repülővel, és nem száguldoztak autókkal, nem hallgattak rádiót, és a telefon sem létezett, az idő sem volt annyira fontos, egy órával több vagy kevesebb, belefért a napba.

 

Amit a mai világban elintézünk egy perc alatt, az a középkorban talán, napokig eltarthatott. Egy-egy vár, vagy palota felépítése olykor két-három generáción keresztül is eltartott, mégis belekezdtek. (Ma, ami nem készül el négy év alatt, azzal nem is foglalkoznak, legalább is nálunk.)

 

 

 

 

 

Galilei első óraszabályozó ingaszerkezete

A középkor embere így invitálta meg vendégét: „Kérlek, tiszteld meg házamat, amikor az árnyékod hossza hat láb lesz.” Ezekben az időkben ugyanis napórával – egy függőleges vagy ferde rúddal, a rúd árnyékának a hossza és iránya határozta meg – persze csak közelítő pontossággal – az időt. Ilyen időmérőt viszonylag könnyű volt készíteni, de aki erre is rest volt, az a saját árnyéka hosszával mérte az időt.

 

 

 

 

 

 

Németalföldi órásműhely, metszet, XVI. századból

 

 

 

A napóránál jóval pontosabb és precízebb szerkezetek voltak a vízórák, melyek az idő múlását az alácsepegő víz mennyiségével mutatták. Nagy előnye volt, hogy borús időben és éjjel is lehetett használni.

 

Az óra edényét napfelkeltekor megtöltötték vízzel, és ha megüresedett, kikiáltók jelezték, hogy újra kell tölteni. Az edény falán lévő beosztás és a benne lévő vízoszlop magassága mutatta az óra állását. (Ilyen órát találtak a mai Ausztria területén Kr. e. 600-ból.)

 

 

Babilonban már ismerték és használták  a vízórának ezt a változatát

Mind az egyiptomiak, mind a kínaiak tudomásunk szerint, már 3000 évvel ezelőtt használták a vízórákat, sőt Kantonban még ma is működik egy ilyen évezredes időmérő.

A „klepsydrának” nevezett vízóra használatát a görögök és a rómaiak is átvették (babilóniai és egyiptomi hagyaték), de náluk már előfordult, hogy az edényeket víz helyett könnyen pergő homokkal töltötték fel. Ezek az órák még ma is jó szolgálatot tesznek a lágy tojás főzésénél, vagy a telefonbeszélgetéseink lerövidítésében.

 

Később tök ékesítették a vízórát; a víz súlya, kötél és ellensúly segítségével, számlap felett mutatókat forgatott. A történelmi feljegyzések szerint Harun el Rasid arab kalifa már olyan vízórát küldött Nagy Károly császárnak ajándékba 799-ben, melynek nem csak a mutatója jelezte az idő múlását, hanem óránként ütött is. Ezt a hangot az edény vizébe minden órakor legördülő, csörgős, fémgolyók segítségével érték el.

 

Mindezekkel szemben óriási haladást jelentett a kerekes óra feltalálása  E korban talán nem is lett volna szükség egy még korszerűbb, még pontosabb óraszerkezet kitalálására, mint a már meglévő vízóra, de a társadalom egy fontos része, az apácák és szerzetesek, rendszeresen a nap mindig ugyanazon óráiban, gyűltek össze a napi ájtatosságaik elvégzéséhez, így a pontos idővel kapcsolatos korábbi igények hamarosan átfogalmazódtak. Ezért nem véletlen, hogy az első kerekes óra elkészítése egy lelkész (Gerbert francia lelkész nevéhez fűződik, aki később II. Szilveszter néven foglalja el a pápai trónszéket.)

 

A XIII. század elejére, a krónikák leírása szerint, Európa szerte a városokban majd mindenütt találhatók óratornyok. A legkorábbi mechanikus órák nem rendelkeztek sem mutatókkal, sem számlappal és nem is ütötték el az időt, csak berregtek. A berregés hangjára az óra őre meghúzta a harangot és így adta tudtul, hogy ismét elmúlt egy óra.

 

 

 

 Strasbourgi katedrális órájának egy részlete

Az óra további fejlődése pedig már a tekintélyesebb polgárok részéről támadt igényeket kellett, hogy kielégítse, hiszen ki ne szeretett volna otthon is egy ketyegő csodát? Galilei 1582-ben a pisai katedrálisban megfigyelte egy kötélen függő lámpa ingását, és úgy találta, hogy az ingamozgás periódusa a közben eltelt hosszú idő alatt is alig valamicskét változott. 1637-ben született az az ötlete, hogy az óra vezérlését is lengő súllyal kellene megoldani úgy, hogy a súly egy-egy lengésére egy kerék fordulna el egy bizonyos szögmennyiségnyit. Elméletben az elképzelt órája tökéletes volt, de szemének öregkori vaksága megakadályozta abban, hogy a gyakorlatban is kipróbálja. Galilei nem, de Kristian Huyghens holland fizikus és csillagász 1657-ben megszerkeszti az első ingaórát, és ezzel megvalósul sok ember álma, a barokk kor nagy mechanikus találmánya. Ezek az órák, évszázadok óta, némi változtatással, még ma is ütik, az elmúlt negyedeket, feleket és az egész órákat.

 

 

 

Strasbourgi katedrális asztronómiai órája 

 

A középkorban az ilyen szerkezetek előállítása kedvelt foglalatosság volt a fejedelmi udvarokban: Néha még koronás fők is űzték ezt a mesterséget. Csodálatra méltó szerkezetek maradtak ránk, melyek közül talán az egyik legszebb darab a strasbourg-i Münster, régi súly hajtotta kerekes órája, melyet két schaffhausen-i mechanikus mester készített. Mutatja a polgári és csillagidőt. Mechanikusan forgó égboltján 5000 csillag látható. Jelzi a napokat, a napfelkeltét, a napnyugtát, szökőévet, hold – és a napváltozásokat, évszámokat, valamint az ünnepnapokat. Az évszámokat jelző kereke 10.000 esztendő alatt fordul körbe egyszer. Talán még ma sem tudnánk több funkcióval megszerkeszteni egy órát.

 

 

 

 

 Peter Heinlein hordozható időmérő órája

 

 

Változnak az idők, változnak az igények is. Az emberek már maguknál szeretnék hordani kedvenc időmérő szerkezetüket, és nem elégszenek meg otthonaik remekbe szabott óráival. Az óriás toronyórák ellenlábasaként megszületik az első zsebóra, melynek a nünbergi Peter Heinlein a szülőatyja. Egy 1511-es tudósítás így számol be erről az eseményről: „Napról-napra finomabb dolgokat találunk fel. Így például egy fiatalember, P.H. olyan szerkezetet épített, mely a legtudósabb matematikusokat is ámulatba ejti. Apró vasdarabokból olyan órát állított össze, mely súlyok nélkül is képes 40 órán keresztül az idő múlását mutatni, még akkor is, ha azt az ember a zsebében hordja.”

 

 

 

 

Francia barokk óra XIV Lajos korából

 

Ezt a zsebórát ma „Nürnbergi Tojás” néven ismeri a világ. Az akkor megcsodált szerkezet még a múlt század elején is, minden valamire való úriember zsebében megtalálható volt. A mai órák közvetlen elődei a XVII. század második felében váltak alkalmassá a mai értelemben vett időmúlás mérésére. Ekkor figyeltek fel arra, hogy az időegységek az évszakok változásával rövidülnek, illetve hosszabbodnak, tehát a pontos időt csak ezek átlaga adhatja. Így megszületik a „középidő” fogalma, mely a világ minden pontján alkalmazható.

 

Schmidt János magyar órásmester időmérője Kassáról, 1643-ból

 

Az óra mára, amellett, hogy használati tárgy, fogyóeszköz is. Napjainkban akár már párszáz Forintért vásárolhatunk másodpercre pontos órát, sőt sok üzletből, ha komolyabb értékű árucikket rendelünk, sokszor még egy karórát is kapunk hozzá ajándékba. De bármennyire is legyen tömegcikk az óra, azért a régi mondást, amikor az óránkra tekintünk, soha ne feledjük,: „Memento mori”.

 

Köszönöm figyelmüket.

Bánfalvy Benedek ny. órásmester

horvath.t@lakberendezes.hu (2003-03-05)

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás