Az élet időnként olyan kihívásokat tartogat, amelyek próbára teszik a legerősebbeket is. Különösen nehéz az elválás attól, akivel egy életen át osztoztunk örömben és bánatban. Rozi mama története megható példája annak, hogyan lehet méltósággal, bölcsességgel és szeretettel új életet kezdeni, még egy nagy veszteség után is.
Ötvenöt év boldog házasság után László visszatért a Teremtő világába. Rozi mama egyedül maradt abban a rózsadombi, még apja által épített, kétszintes, négyszobás öreg villában, ahol három lányukat közösen nevelték fel. Mindhárom gyermekük diplomát szerzett, majd néhány év különbséggel férjhez ment, és új életet kezdett. Bár öt unokája van, ők már Európa különböző pontjain élnek, saját családjaikkal.
Rozi mama magára maradt az emlékeivel és az öreg házzal, no meg az azóta már terebélyes platánfákkal, amelyek árnyékában az öttagú család vasárnaponként közös ebédeket tartott tavasztól késő őszig – ha Laci éppen nem volt szolgálatban, mint a Szeged nevű teherhajó kapitánya. Az évek múltával, bár barátnője gyakran látogatta, a villa falai között mégis egyre jobban érezte a magányt. Egy nap elhatározta, hogy barátnője, Margitka példáját követve meghirdeti az ősi fészket eladásra.
Margitka, aki nyugdíjazása előtt belsőépítészként dolgozott egy pesti tervezővállalatnál, megígérte, hogy segít számára megfelelő, kertre néző garzonlakást találni egy kedves környéken. Vállalta, hogy a lakás berendezésének megtervezésében is segít, sőt, közös elfoglaltságként örömmel tekintettek a feladatra. Bár több ingatlanirodát is bevontak a keresésbe, nem volt könnyű rátalálni arra a XII. kerületi lakásra, amely mindkettőjük szívét megdobogtatta.
A neheze csak ezután következett: Rozi mamának – bár fájó szívvel – sok régi tárgyától és emlékétől meg kellett válnia, hiszen az új lakás mérete csupán töredéke volt a régi villáénak. Hetek, majd hónapok teltek el. Margitka megbízható mestereket szerződtetett, és a barátnőjével közösen megálmodott tervek alapján megkezdődtek a felújítási munkálatok.
Ahogy lépésről lépésre alakult a kis lakás, a két barátnő szinte megfiatalodott. A berendezés során néhány szeretett bútordarab is átköltözött az új otthonba, de a legtöbb holmi – a Laci bácsival közös fényképen kívül – újonnan beszerzett darab volt. Kényelmes, kinyitható fekvőhely, sőt egy fotelágy is helyet kapott a garzonban. Ez utóbbi Rozi mama olvasó- és pihenősarkává vált: kis lerakóasztallal és állólámpával tökéletes zug lett, ráadásul Margitka is ott tudott aludni, ha téli estéken nem volt kedve hazamenni.
A konyhát modern háztartási gépekkel szerelték fel: került bele hatterítékes mosogatógép, mikrohullámú sütő is. A hétköznapi ebédeket Rozi mama többnyire Pintér bácsi közeli kifőzdéjéből hozatta, de vasárnaponként mise után maga főzte meg csirkeaprólékból, sok zöldséggel és csigatésztával a család kedvenc levesét. Kevés, de örömteli feladatot adott számára a kis erkélyen virágzó muskátlik és a szobát díszítő kaspós fikusz gondozása is.
Ma már, ha kérdezik, Rozi mama boldogan mesél új otthonáról, közös cukrászdalátogatásaikról, sétáikról Margitkával, és arról, mennyi örömet talált új életében. Megtanulta, hogy bár a múlt emlékeit nem lehet elfelejteni, az új kezdetek is lehetnek szépek és értékesek. Vasárnaponként, az istentisztelet után mindig ellátogat a Kelenföldi református temetőbe, ahol egy csokor friss virággal emlékezik meg szeretett férjéről, Laci bácsiról. Ez a csendes rítus számára nem csupán a gyász, hanem az örök szeretet és hűség kifejezése is. Hosszú, békés, boldog életet kívánok Rozi mamának.
Lejegyezte : Horváth Tamás – szerkesztő – Budapest – 2025