Pesti szüret egykoron

Bármilyen hihetetlen a mai pesti ember számára a XX. század elején ilyenkor ősz tájékán, még komoly szüreti mulatságoktól volt hangos a Duna két partja.

 

id. Markó Károly, Szüret (Tarantella), 1835., olaj, vászon, 64 × 84 cm, magántulajdon

 

 

Korabeli festmények, rajzok sokasága örökítette meg a szürettel kapcsolatos vidám népi szokásokat.

Az idő tájt, ha valaki a pesti belvárosban épen az Irányi utcában sétált, nem mulaszthatta el, hogy a 21-es számú ház kapujára ne vessen egy pillantást. Groteszk angyalkák szüreteltek ott a kapu felett kőből domborított valóságukban.

 

Írinyi u. 21. számú ház kő cégértáblája

Láthatóan szerették a szőlőt, megtiporták, kipréselték, sőt egy huncut kis apróság, még torkoskodni is merészelt a mézes szemekből. Mindezt, láthatóan, nagyon is komolyan cselekedték, méltón ahhoz a pontossághoz, ahogy a dombormű közepén lévő borsajtót mintázta meg az egykori művész. (Hasonló, működőképes sajtolókat még ma is találhatunk nevezetes borvidékeink egyik-másik présházában.)

 

Írinyi u. 21. számú ház kő cégértáblája

Erre a művészi részletességre azért volt szükség, mert a kapu felett elhelyezett dombormű egyben cégtáblának szolgált a budai szőlősgazdák számára. Ez a ház volt ugyanis a pesti présház.

Akkoriban „Zur Weinlese” volt az ismert neve. A pesti polgárnak tudvalévően előbb volt szőleje Budán, semmint Pesten présháza. Így azután a szőlősgazdák Budán kezdték meg a szüretet, és pesti belvárosában fejezték azt be. Ennek meg volt az, az előnye, hogy biztonságosabb volt a hazajutás.

 

 

A szüret, akárcsak ma, régen is derűsen zajlott és, ha olykor a munka végeztével fel is öntöttek a garatra és ettől diadalmas hangulatban mentek haza eleink a pesti oldalra – akár csak Bachus ama diadalmenetében, amely szintén látható volt a kapu feletti kőtáblán, azzal a kis különbséggel, hogy a rózsaszín kis puttó helyett vidám cigánybanda húzta a talpalávalót – nem eshetett bajuk sem nekik, sem a termésnek.

Ezek a groteszk kis, vidám figurák száz-egynéhány évig díszítették az Irányi utcai ház homlokzatát, míg nem a ház lebontása után, végleg múzeumba kerültek. (Születésük az empire stílus kezdetére tehető, a XVIII. század végére.)

 

Canzi Ágost, Szüret Vác vidékén, 1859., olaj, vászon, 117 × 175 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Talán még napjainkban is kedves díszül szolgálhatnának magyar borok címkéjén, vagy illusztrációnak sem lennének utolsók valamely egykorú szüreti költeményeket magába foglaló verses kiadványnak.

Mivel ilyen verses kötetről még nincs tudomásom, ezért ide idézném példának Debrecen nagy fiának, Csokonai Vitéz Mihálynak egy ritkán hallható és olvasható költeményét, amely 1796-ban jelent meg „Diétai Magyar Múzsa” című alkalmi versgyűjteményében.

 

 

Aligha tévedek, ha azt mondom: a domborművek és a Vitéz szüreti verse teljesen egyívásúak, a szó mindkét értelmében. Még az is nagyon valószerű lehet, hogy Csokonai, aki ez időben sokat utazott Debrecen és Pozsony között, jártában elkerült olykor Pestre, mikor is megfordulhatott e vidám helyen, ahol már ismert volt nagyszerű költői zsenialitása.

Most ismét ősz van. Ajánlanám, elevenítsük föl azokat a tisztán csengő szép magyar szavakat, melyek segítségével a költő vidám perceket igyekezett csalni a gyöngyöző bor mellé a szőlő és a pince körül ilyenkor serénykedő szüretelők fárasztó, de reményekkel teli munkájához.

 

Már a víg szüretnek örül minden ember

Mellyel örvendeztet bennünket a szeptember.

Október oly formán biztatja előre,

Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.

Setétűl a setét góhér a vesszőkön,

Barna színt vér vissza a többi szőlőkön.

A melyeknek által világló kristálya

A nézőt már édes nektárral kínálja.

Rajtok királyságot mutogatni akar

A veres bársonyba kevélykedő bakar.

A sárgálló almák a piros körtvélyek

Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.

Fája alatt hever a főtt berkenye,

A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.

Megterhelte az ősz a fáknak ágait,

Csak az a baj, hogy hűvösek már a szelek,

Néha egy kis hideg és dér is jár velek.

Mert már a mértéket, hogy a Fébus elérte,

A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De még is barátom jer, ha kisétálunk,

Az őszben is elég örömet találunk.

Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,

De mégis sok részben dicsekszik e felett.

Van édes szőlője, van édes gyümölcse,

Mellyel a sétáló keblét megtöltse,

Ha a szép virág is olyan kedves maga;

Hát a gyümölcs melynek íze is van, s szaga?

Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,

Ez ízlésünket is, s véle szaglásunkat.

És így, ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,

Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.

Levegő ege is dél után enyhésebb,

A szent Mihály nyara most legkellemesebb.

Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom

Itt esik ilyenkor legszebb mulatásom.

De ha te sem sajnálsz vélem megjenni,

Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.

Eszünk körtvélyt, almát s barna góhérokat,

Nem irigylünk semmi rakott asztalokat.

Kővágó László

 

 

Szerző: Tamás Horváth