Heradotos írja, hogy egymást nem-csak bőbeszédűen étellel, itallal kínálgattak, egyes előkelő házaknál még,- ahol ő is meghívott vendég volt -, étkezés közben a rabszolgák egy koporsóba fektetett, múmia-szerű bábut hordtak az asztal körül. És így tovább.
Már Aernilius Paulus, a híres macedóniai győző mondotta: „egy jó lakoma ügyes megrendezése van olyan feladat, mint egy csatanyerés s valóban méltó egy nagy hadvezérhez”. S ezt az elvet a rómaiak akkoriban gyakorlatban Is érvényesítették. A tartományokba, provinciákba inkább olyan helytartókat küldtek vezető állásba, akik az embereket, de a társas-, sőt az egész közéletet terített asztal segítségével tudták a hatalom érdekébe hangolni. A fehér -asztalnak már a régi egyiptomiaknál is nagy jelentősége volt. Vezető államférfiak fényűző lakomáknak egész sorát rendezték hatalmuk és befolyásuk megőrzésének céljából.
Heradotos írja, hogy egymást nem-csak bőbeszédűen étellel, itallal kínálgattak, egyes előkelő házaknál még,- ahova ő is meghívott vendég volt -, étkezés közben a rabszolgák egy koporsóba fektetett, múmia-szerű bábut hordtak az asztal körül, azt mormolva: „íme, nézd ezt a figuráit ; ilyen ‘leszel te is a halálod után, ha már majd nem tudsz enni. Azért tehát jó lesz, ha vígan élsz, jól eszel, jól iszol és eleget mulatsz.”
A görögök ugyancsak nagyon kedvelték, a lakmározást. Amikor Pythagoras az ő híres matematikai tantételét kitalálta örömében így kiált fel: „no, most levágatok egy ökröt s megvendégelem vele a. barátaimat” Ezek után már nagyon is érthető, hogy abban a korban a szakácsművészet aranynapokat élt.
A jobb hírű szakácsokat lakomáról – lakomára a piacon szerződtetik, ahol a vendéglátók már kora reggel csalogatták őket a tűzhelyük mellé. Ilyenkor egymásra licitálnak egy – egy jó szakácsért: — „ki akar ma ‘nálam főzni, ennyi, vagy annyi vendégem lesz, fizetek ezért ennyit – annyit.” Hogy mennyit erről nincsen írásos adatunk.
Érdekes asztali szokás volt még hogy a vendéglátó háznál nagyobb rendezvények alkalmakor külön lakomarendezőt is szerződtettek. Ő nem afféle volt, mint a mai derék pesti polgári asztaltársaságoknál a „borgazda”, akinek elvégre csak az a dolga, hogy a maga borát – akár vette, akár termelte – kínálgassa. Az ilyen „symposion” rendező feladata az volt, hogy a mértéktelen ivást az asztali orgiáknál féken tartsa.
Plutarchos írja: az Ilyen lakomarendezőtől megkívánták, hogy jó emberismerete legyen s egyben jó borszakértő is legyen. Ismernie kellett a különféle boroknak az egyes vendégekre való hatását s ehhez mérten, akképpen kellett kínálgatnia, hogy senki „túlságos mértékben ne részegedjen le.
A római császárság nagy uralkodói a legőrületibb asztali szokásokat léptették életbe. Domitiánus császár egyik ebédje alkalmával, minden vendég asztali széke mögé, egy — a testére szabott üres koporsó került. a lakománál csupa olyan ételeket szolgáltak fel, melyek a halotti toroknál voltak szokásosak. Közben folyamatosan halotti énekek zúgtak a vendégek fülébe, mi közben a császár az egész ebéd alatt folyton gyilkos rémtettekről szórakoztatta a vendégeit.
Ugyancsak divatos asztali szokás volt még a rómaiaknál, a vendégek hirtelen megijesztése, megrémítése. Ebéd közben például egyszeriben csak zörögni majd dübörögni kezdett a mennyezet. Majd nagy porfelhő s mindenféle apró. vakolatdarabok potyogtak az étkező mulatozó vendégekre. Aztán a nagy rémület után a porfelhőből illatos rózsák százai és illatos vizek egész záporesője hullott a vendégek nyakába.
Katalin cárnő terített asztalánál – festmény
Maradjunk azonban csak a régi asztali szokásoknál. Bielefeld báró, a régi kultúra historikus gavallér írja 1739-ben, hogy ha egy nagy ünnepi lakoma alkalmával a rangban legidősebb hercegnő véletlenül eltört egy poharat, arra a vendégek mindegyikének illett a földhöz, vagy akár a falhoz vágni a poharát.
Rheinbergben, egy Ilyen alkalommal, a leírások szerint összetörték az üvegcsillárokat, a terem pompás velencei tükreit, sőt a teremben levő értékes porcelán-vázákat is.
De még ennél is kirívóbbak voltak az udvari asztali szokások. II. Katalin, a nagy orosz cárnő idejében. Panaszkodva írja az emlékirataiban, hogy trónörökösnő korában még egy kedvére való tojásrántottát sem ehetett, ha az nem volt előírva az aznapi udvari menüben. Sőt, amikor már császárnő volt, ha kedve kerekedett minden etikett ellenére már reggel hat órakor felkelni, maga volt kénytelen befűteni a szobáját s meg-főzni a teáját, mert az udvari „etikette” előírás az volt, hogy a cár (jelen esetben a császárnő) szobájába csak délelőtt tíz órakor szabad befűteni és a reggelit csak egy negyedórával ez után szabad felszolgálni.
Sörivó műlatozók – németalföldi festmény
Szegény Katalin hiába tiltakozott ezek ellen, nem tudott rajta változtatni. A mi boldogult, nagy emlékű Erzsébet királynénk is csak lopva ehette azt, amit akart, azt, ami ízlett neki. A reggelire előírt és felszolgált teát, hideg húst, kétszer-sültet megvetette, hozzá sem nyúlt, hanem „titokban” egy pohár tejet kért. Vándorlásai közben ha tehette sok cukrászsüteményt fogyasztott. Legjobban szerette a málnát, az epret, vagy az ezekből készült fagylaltokat tejszínhabbal.
Megtette azt, hogy nagy ünnepi udvari ebédeken, ahol a pompás menü első tálat mindig neki kínáltak fel, — sémihez sem nyúlt, csupán asztalbontás előtt az eperfagylaltot fogyasztotta el.
A legelőkelőbbek a XVI—XVII. században az angol udvari dámák, ugyancsak minden etikettet félrevetve, már a kora reggeli órákban, sós-heringet majszolnak, csakhogy utána kannaszámra ihassák a sört s majd később a mindenféle erős pálinkákat.
A sörivásnak különben is nagy kultusza volt — Európa szerte. Ki minél több sört bírt inni egy német kis városban annál nagyobb volt a tekintélye. 1674-ben fegyelmi. vizsgálati jegyzőkönyv állapítja meg, hogy több egyetemi tanárnak, mellékfoglalkozásképpen, nyilvános bor- és sörkimérője volt s a különben is mindig szomjas diákokat egyenesen oda csábítottak össze. Megállapították, hogy a diákok előadás alatt, még a tantermekben is söröztek s a tanárok a katedráról mérték ki nekik az italokat.
Régi híres asztali szokás a felköszöntő, a „tószt”, régiesebben írva: „toast”. Elmondjuk ennek az eredetét. Franciaországban már a XVI. században szokás volt, hogy amikor ebéd-vacsorák alkalmával valaki a szomszédját kívánta felköszönteni (akkoriban szabály volt, hogy senki mást, csakis a közvetlen szomszédot szabad volt köszönteni), a köszöntő a pohár borba egy darabka pirítós kenyeret (páin tostée) tett s ezt. a pain tostéet a felköszöntöttnek meg kellett ennie. Innen eredt a felköszöntőnek ma is használatos „tószt” neve.
Közel ötszáz éve van már ennek a szokásnak. S azóta is változatlanul megvan s most mi is a régi asztali szokások nagy serlegét a kezünkbe kapva s magasra emelve, — köszöntjük az olvasót! …
Ifj. Gonda Béla. (Budapest 1928.)
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook