Nyári hétvégék a Dunán

A nagyszüleim még a hatvanas években vásároltak egy öreg, gyümölcsfás házat Szigetmonostor horányi részén, nem messze a Dunától. Attól kezdve a nyarak és a hétvégék szinte mind ugyanarra a forgatókönyvre épültek — és mi gyerekként ezt egyáltalán nem bántuk.

Szombat délben indultunk Budapestről. Akkoriban még nem létezett szabad szombat, így apáink munka után rohantak az állomásra, a család pedig már csomagokkal, váltóruhákkal és otthonról hozott vasárnapi ebéddel várta az indulást.

A vonat Alsógödig vitt bennünket, onnan pedig hosszú gyaloglás következett a kompig. Mire a csomagokkal és a gyerekekkel együtt leértünk a Dunához, már mindenki fáradt volt, de a komp látványa mindig új erőt adott.

A folyó túlpartján már ott várt ránk a nyár szabadsága, a kavicsos part, a gyümölcsfák árnyéka és a sziget különös, lassú világa.

A komp félóránként járt, hacsak a júniusi „zöld áradás” meg nem tréfálta a Dunát. Ilyenkor az Alpokból érkező hóolvadás megemelte a vizet, és a kikötés is lassabban ment. Nekünk, gyerekeknek azonban ez is kalandnak számított.

A szigetre érve már mindenki felszabadult. Tudtuk, hogy hamarosan meglátjuk a Zöld Csárda kertjét, ahol a felnőttek első dolga mindig egy korsó hideg Kőbányai volt. Mi pedig málnaszörpöt kaptunk, és mezítláb szaladtunk tovább a kavicsos Dunapartra.

A Duna akkoriban egészen más világ volt. Tiszta, lassú és barátságos. A sekély vízben órákig pancsoltunk, a parton pedig mindenki ismert mindenkit. A szomszédok nemcsak egymás mellett éltek, hanem együtt is. Ha valaki barackot szedett, jutott belőle a másiknak is. Ha elkészült a lekvár vagy a befőtt, abból is körbejárt egy-egy üveg.

Esték a csárdában

Esténként a csárda kertjéből harmonikaszó, nevetés és pohárcsengés hallatszott. A férfiak sört ittak és történeteket meséltek, a gyerekek pedig félálomban hallgatták a felnőttek nevetését valahonnan a nyitott ablak mögül.

Akkoriban senki nem sietett. Nem nézte az órát, és nem rohant sehova. Ha valaki elfáradt, hazaballagott aludni néhány órát, mások pedig addig elfoglalták a helyét az asztalnál.

Mire hajnalodott, sokszor még mindig szólt az ének a kerthelyiségből. A nyári éjszakák összefolytak a reggelekkel, és úgy tűnt, mintha az egész sziget egyetlen nagy család lenne.

A nyár egyik legnagyobb eseménye mégis a hajnali balinozás volt. Napfelkelte előtt indultunk csónakkal a sóderzátonyokhoz. A Duna tükre ilyenkor még sima volt, a part fölött vékony pára ült.

Aztán egyszer csak megjelentek a balinok. „V” alakban törtek a küszrajokra, és olyankor percekre felbolydult az egész folyó. Mi óvatosan álltunk fel a ladikban, nehogy árnyékot vessünk a vízre. A műlegyet messzire dobtuk, majd gyorsan húztuk vissza a sodrásban.

Ha szerencsénk volt, a következő pillanatban már feszült is a damil, és kezdődött a küzdelem a dunai „cápával”.

Baracklekvár és halpogácsa

A kifogott halból otthon nagymamám készített fasírtot. Kukoricalisztbe forgatta, zsírban sütötte ropogósra, mi pedig a délutáni pancsolás után friss kenyérrel ettük a kertben, paradicsommal és paprikával. Ennél finomabbat azóta sem sokszor ettem.

Nyár végén pedig jött a befőzés ideje. A sárgabarack illata betöltötte az udvart, a dunsztosüvegek pedig pokrócokba csavarva sorakoztak a ház hűvös sarkában.

Ilyenkor mindenki dolgozott egy kicsit. A gyerekek mosták a gyümölcsöt, a férfiak létrát tartottak a fák alatt, a nagymamák pedig üstök mellett kavarták a lekvárt. Mire besötétedett, ragadt a kezünk a cukortól és barackillattól.

A szomszédok ilyenkor sem maradtak ki semmiből. Egyik házból ribizli érkezett, a másikból őszibarack, máshonnan frissen szedett meggy. Természetes volt, hogy mindenki vitt valamit a másiknak.

Ma már minden más. A régi csárdák nagy része eltűnt, a régi szomszédok közül is kevesen maradtak. De amikor a gyerekeink és az unokáink nálunk ebédelnek a kertben, valahogy mindig szóba kerülnek azok a szigetmonostori nyarak. A komp, a Duna illata, a baracklekvár, a hajnali horgászat — és persze a hideg Kőbányai.