Már az ókori fáraók is nagyon sokra becsülték a virágokat. A meghívott vendégeik ünnepi asztalait valóságos virágerdőbe borították. Néró hírhedt lakomáin a terem mennyezetéről váratlanul zúdult alá a virágeső, amely gyakran betemette, szinte megfullasztotta a részeg mulatozókat.
A „pogány” kultúra, mely elsősorban a szépség kultuszának nevezhető a virágokat az istenek tiszteletére használta. Az ünnepi ruhákat és az áldozati állatokat virágokkal díszítették, amíg szertartásokra a papjaik virág koszorúval övezték a fejüket. Ugyanis a leírások szerint, akkoriban a virágdíszek pompáját többre becsülték, mint az arany hideg csillogását.
A Nílus folyó áradásakor, melynek komoly szerepe volt az egyiptomiak életében, lótuszvirágokat dobáltak a vízébe. Épületeik ránk maradt oszlopfőin, templomaik falmaradványain szinte mindenhol, de az ékszereiken éppen úgy, találkozhatunk stilizált papirusz vagy lótuszvirág ábrázolásokkal.
A görögök és később a romaiak is ünnepi lakomáik alkalmával, rózsakoszorúkkal díszítették a fejüket, de hasonlóképpen a felszolgáló fiúk is rózsakoszorúkban pompáztak felszolgálás közben.
Az asztalok fölött a mennyezetről rózsák csüngtek alá, melyek a hallgatás jelképei voltak Bor mellet ugyanis – amit a romaiak például kenyér belével felitatva fogyasztottak – távollévőkről rosszat szólni vagy kigúnyolni őket tilos volt.
Innen származik a „sub rosa” latin kifejezés, mely szabad fordításban: „rózsa alatt” – átvitt értelemben: „titokban súgva”, vagyis utalás bármi nemű „összeesküvés” titkos voltára.
A nők, ha cirkuszba mentek szintén virágokkal ékesítették magukat, de a győztes hadvezérek, akár csak az olimpiai bajnokok is virágcsokrot kaptak. A mítosz szerint Persephone hajában is virágok voltak, amikor elrabolták, de virágkoszorúval a fején táncolt a szépséges Herodias király előtt is.
Egyiptomban Apis szent bikáját szintén rózsákkal ékesítették. India, Kína és Japán templomai is tele vannak lótuszvirágok reliefjeivel, sőt maga Buddha is lótuszvirágon ülve pihen Isten trónusán.
A középkor elején aztán a virágkultusz kissé lehanyatlott, de később a trubadúrok világában ismét visszahelyezték a jól megérdemelt piedesztáljára. A virágok új fénykora Európában a barokk korral köszönt be újra majd a rokokó művészetében XV. Lui uralkodása alatt teljesedik ki és éri el divatjának csúcspontját.
A francia gobelinek és a velencei festett bútorok leggyakoribb ékítményei ez időben a különféle virágcsokrok, virágkoszorúk és virágfüzérek sokasága. A napkirály XIV. Lajos például minden kegyencnőjének ismerte kedvelt virágát, de éppen úgy parfümjeik virágillatát. Udvarában a kor gavallérjainak kötelessége volt az udvar hölgyeinek divatos parfümillatát felismerni és dicsérni.
Sévresben a híres francia porcelángyár nagy mesterei szinte utolérhetetlen precizitással mintázták remekműveikre a különféle virágkölteményeiket.
A gyár alapítója, madame Pompadour ilyen virágmintás készletekkel kedveskedett barátainak, politikai ellenfeleinek néhány fontos hírért cserében.
A gyár első készítményei virág alakú vázák és csészék voltak és majd csak később kerültek festett virágmotívumok, velencei hatásra a porcelánedénykékre.
Az ünnepi asztal virágokkal történő díszítését Josephine császárné, I. Napóleon felesége hozta ismét divatba és pedig olyan pazarló módon, hogy furcsa hóbortjával majdnem sikerült felborítani a francia államháztartás egyensúlyát. A korabeli leírások szerint a császári udvarban egész regiment holland kertész, botanikus tanárok és virágkötők, de még két virágfestő művész is szolgált Malmaisonban, akik ott a császárnő szeszélyéből nagy pompában éltek.
Szerző: Horváth Tamás
Kövess minket a Facebookon
Facebook