A magyarok színvilága II. befejező rész

 

Népművészetünk okos és célszerű színhasználata, mely minden tudálékosság nélküli, sok évezredes tapasztalat és szorgalmas munka eredménye. Ne hagyjuk ezt a veretes tudást elveszni! Bátran hagyatkozzunk öltözködésünk és otthonunk színezésénél, eleinktől örökül hagyott díszítő ösztönünkre, mert e téren egy nemzet sem dicsőbb a magyarnál.

 

„Magyar színhatások vizsgálatánál számítanunk kell arra, hogy a nép ízlése nem dönthet mindenben korlátlanul, ugyanis tudomásul kell vegye, hogy a számára rendelkezésére álló színező anyagok kínálata véges. A pásztormunkákon például a pásztor színelképzelésének érvényesülését ugyancsak meghatározza, hogy milyen színező anyaghoz jut; spanyolviaszhoz, kékítőhöz – s ezeket is még, mennyire sárgítja majd meg a rákent védelmet biztosító sellakréteg. (Pajzstetű mézszerű váladéka, denaturált szeszben feloldva).

 

 

 Dunántúli spanyolozott tükörhátfalak és Nagykunsági cserépbutykosok, (Schnöler Lajos akvarellje)

A pásztor színízlése teljes mértékben, csak a színek elosztásában érvényesülhet, de az összeválogatásban már csak korlátozottan. Az átlagos színelosztás, pedig nagy fakó barnássárga alapon kis piros foltok és vékony fekete rajz, vagy piros rajz és fekete foltok. Vagyis határozott különbsége az egyes színeknek nemcsak a tömegében, hanem a rajzának természetében is (folt vagy vonal) megmutatkozik. Tárgyainak ily módon történő színezése, természetesen nem a számítás száraz következetességével, hanem magának az alkotónak ösztönös megérzésével történik.

 

 Kalotaszegi népies viselet

A cseréptárgyak színhatását nemcsak a hozzáférhető színező anyagok határozzák meg, hanem azt, még a kiégés véletlenjei is bármikor befolyásolhatják. Ezekből tehát nem sok következtetést vonhatnánk le a magyarok színízlésére. Például a magyarok egyik legkedveltebb színe az élénk tűzpiros, mely szín a cseréptárgyakról hiányzik, mert tűzpirosra égő anyaghoz, nálunk nem jut a nép fazekasa.

 

Székely hímes láda

 A legnagyobb választék a színes hímzőszálakból és bútorfestékekből áll a nép rendelkezésére. Így a népi ízlés legszabadabban a hímzéseken és a festett bútorokon érvényesülhet. Ezért behatóbban most, csak ezekkel foglalkozunk.

 

Borsodi kelengyés láda

A festett ládák egyik jellemző alapszíne országszerte a hideg sötétkék, vagy valamivel világosabb, s egyben tompább, szürkésebb árnyalata, de sohasem a világos égszínkék. Ebbe a komoly, mélykékben lángolnak fel a tűzpiros virágok nagy foltjai, a zöld levelek és a virágszárak keskeny sávszerű foltjai, vagy vonalai, továbbá a gyöngyvirágok fehér pöttyfutamai, s más aprózások élénkítő fehér, vagy sárga rajzai. Határozott hangsúlyos különbség van a kék alap nagy területe, a vörös virágok széles foltjai, a zöld levelek vonalas sávjai és a fehér aprózások pöttysorai közötti terület tömegében és alakjaiban egyaránt.

 

Torockói festett láda

Gyakran vörösbarna vagy sötétbarna helyettesíti a kék alapot, de a színek elosztásának elve ugyanaz marad; nagy területű alapszín, jóval kisebb területű kerekded foltok színe, még kisebb területű hosszúkás, vonalkák színei, hozzá élénkítő pöttysorok és egyéb élénkítő aprózások színei, de ez utóbbiak, már csak fűszernyi mennyiségben. A sötét alapból legjobban kiemelkedő, legvilágosabb színek, mint a fehér és sárga, már csak az élénkítő aprózásokat foglalják el, hogy megragyogtassák a díszítményt, vigyázva, hogy el ne nyomják annak színeit.

 

 

Sárközi mennyezetes ágy és Festett álló tálas

 

Ez az elv a festett bútorokon országszerte olyan következetességgel érvényesül, hogy kilengéseket is alig enged meg, s ami eltérés ettől az íratlan szabálytól, mégis akad, az vagy kevésbé sikerült munka, vagy valamilyen idegen hatás beütésének még megemésztetlen nyoma, s noha az eredetinek is tűnik, akkor is sokkal kevésbé általános és kevésbé jellemző a fent leírtnál.

 

Tolnai ablaktábla

A magyar hímzések közt sok egyszínűt találunk. A kalotaszegi varráshím a nyersvászon fakó fehér alapján egyszínű tűzvörös, fekete, vagy sötétkék. Ellenben a sárközi főkötők hímzése fekete, esetleg sötétbarna alapon fehér. Az ilyen egyszínű összeállításban az a jellemzően magyaros, hogy a hímzés színe, különösen sötétségi fokozatában határozottan különbözik az alap színétől, s így a magyaros folthatás tömött és aprózott ütemeit ropogósan végigjárja. Fehér alapon rózsaszín, vagy sárga, vagy halványkék alapon ezüstszürke nem felelhetne meg ilyen határozott folthatásnak, ezért e színeket nem is használja tárgyain a magyar nép.

 

Jászsági suba részlete – Baranyi ködmön kiterített ujja – Mezőkövesdi ködmön háta

 

A mezőkövesdi hímzések sem voltak mindig sokszínűek. Régen fehér alapon vörös virágfoltokat, hozzá kisebb sötétkék foltokat, vonalkákat és sárga ragyogtató aprózásokat alkalmaztak.

 

 Baranyai ködmön kiterített ujja

A fehér alapon, tehát vörös volt a dísz általános színe, a kék és a sárga, pedig csak a fűszere. A matyó ing hímzése még ma is ebben a szellemben készül. A színesebb összeállítások is eleinte jóval kevesebb színt használtak a mai elrontott és meghamisított népi hímzéseknél.

 

 Borsodi szűrgallér

Különösen jellemzőek voltak a vörös – zöld – fekete színösszeállítások, amelyekben a vörös szín volt a virágok uralkodó színe, a fekete és a zöld, pedig a levélkesorok váltakozó színe. Csak fűszerként jutott bele egy kis sárga aprózás, vagy kék szirom a virágok vörös foltjainak élénkítésére.

 

 Hajdú-Bihar-i szűrgallér

A dísz tömörítéséről mondottakból eleve következik, hogy a díszített tárgy alapszíne jóval nagyobb területben látszik, mint amekkorát a díszítő színek elfoglalnak. A magyar népművészeti tárgyaknak az alapszíne és a díszítő színei közt olyan határozott területkülönbség van, mint az első részben említett gólyán, vagy a magyar bikán. Vagyis az eredeti magyar nép által készített és használt tárgyaink, sohasem voltak tarkák, ízléstelenül hivalkodók.

 

Tiszántúli szűrgallér

Az ember általában arra a legkényesebb, amit magára ölt, tehát ízlését, eleganciáját legfőképpen az öltözéke jellemzi. Fussunk csak végig egyes magyar ruhadarabok jellemző színhatásain.

 

 

Nagyváradi szűrgallér

 

„Általában mindenhol határozott ínagytömegű alapszín, mégpedig fal + nyers fehéres, esetleg barnás,sokszor meg a fekete a legelterjedtebb. Ebbe tüzel bele a tömörített uralkodó szín; többnyire a vörös, de gyakori még a fekete, zöld vagy vörösbarna színek is. Ezeket a főszíneket aztán csak megélénkíti, az aprózások színe; mely lehet bármilyen, csak jól elváljék a díszítmény általános színétől – feketében például vörös, zöldben, kékben, vörösben a fekete és sárga és még sorolhatnánk. Az élénkítő színekből a magyar csak annyit használ, amennyit az ételébe tesz a legszükségesebb fűszereiből. Megesik természetesen itt is, hogy elsózzák a levest, vagy túl paprikázzák a pörköltet, de nem ez az általános és nem ez a jellemző.”

 

Régi Bihar-megyei szűrgallér és Hajdúböszörményi szűrgallér

 

Eddig a részbeni idézet Fáy Aladár: „A magyarság díszítő ösztöne” című művéből.

 

Mai magyar – Székely népművészet

 

Népművészetünk okos és célszerű színhasználata, mely minden tudálékosság nélküli, sok évezredes tapasztalat és szorgalmas munka eredménye. Ne hagyjuk ezt a veretes tudást elveszni! Bátran hagyatkozzunk öltözködésünk és otthonunk színezésénél, eleinktől örökül hagyott díszítő ösztönünkre, mert e téren egy nemzet sem dicsőbb a magyarnál.

 

Köszönöm figyelmüket.

 

 

 

Szerző: Horváth Tamás