A színek világa nem csupán esztétikai élményt nyújt, hanem mély érzelmi és kulturális tartalommal is bír. Mindennapjaink során észrevétlenül hatnak ránk, befolyásolják hangulatunkat, döntéseinket, emlékeinket. A következő gondolatok a színek szimbolikájáról, társadalmi és történelmi jelentéséről, valamint személyes érzelmi hatásukról szólnak.
Goethe megállapítása szerint a férfiakat, ha színekről van szó, inkább az erősebb, hangsúlyosabb ellentétek vonzzák, míg a nőket a lágyabb átmenetek, a finomabb kevert árnyalatok. Vagyis a színek érzelmeket, hangulatokat befolyásoló jelenségek.
A színélményben – akárcsak a zenehallgatásban – a történések időrendjében érzelmileg azonosulunk. Ez az érzés lehet pozitív, de akár elutasító is. Ki homályosabban, ki vibrálóbban, de egy biztos: érzelmileg átéli az elé táruló jelenséget.
Ezek az élmények kapcsolódhatnak természeti, esztétikai vagy éppen művészi jelenségekhez, történésekhez. Az ilyen élményeink lehetnek jelentősebbek vagy csak átfutók, lehetnek felszínesebbek, de akár egy életre szóló mély benyomást keltők is.
A formák, alakzatok állandóságához általában színállandóságok is kapcsolódhatnak. E jelenség ismeretében éljük át a napok és az évszakok változását, vagyis a természet megújuló körforgását: a virágba szökkenő tavaszt, a gyümölcsöt érlelő nyarat, a leveleket hullató őszt és a zord, fagyos telet.
E fogalmak hallatán megjelennek előttünk a zöld, kék, sárga, narancs-, vörös, bíbor színek, vagyis a színkör színei, melyek a nappali világosság fehérességében és az éjszakai sötétség feketeségében – ahogy Goethe mondta – „a fénynek derűs tettereje és mély bánata” lesznek.
De épp ilyen mozgalmas színjelképeket tárolunk magunkban a mesterségesen alkotott környezetünkből, munkahelyünkről és otthonunkból is. A színjelképek megrögződhetnek, s hagyományossá válhatnak. Ily módon hagyományozódott évezredeken át a piros-vörös szín, mint az életerő, a tűz jelképe.
Mélyebb, bíborszín árnyalata a hatalom jelképe volt az ókori Rómában. Innen örökíti át a kereszténység a használatát, ahol szintén a hatalom egyik szimbólumává válik – gondoljunk csak a bíboros főpapi rangra.
Az ókori Kínában az aranysárga vált uralkodó színné. A fenség, a pompa, vagyis a császár kizárólagos színe volt. Az alattvalóknak tilos volt használni.
Az egyiptomi kultúrában az aranysárga a halhatatlan test jelképe, a fehér az örömé és boldogságé. A sárga kékkel, vagyis a zöld a sarjadást, a születést, az egységet jelképezte.
A magyar néphagyományban – ha a színek jelképes jelentését vizsgáljuk – szintén számos, a cselekvésre, tulajdonságokra, tárgyakra vagy fogalmakra utaló jellegzetességgel találkozunk.
Nálunk a sárga szín – élénkebb változataiban – az érés, a gazdagság, a kincs, a nap, a föld jele, míg tört értékeiben előtérbe kerülnek és felerősödnek a rossz tulajdonságok. Az epés irigységre, gyűlöletre, betegségre, lázra, méregre utaló jegyei ismertek, de gyakran szimbolizálja a hűtlenséget is.
A hagyomány kellő értékelése mellett azonban szólnunk kell arról is, hogy sok emberben megrögződhet, megszokottá válhat bizonyos színek alkalmazása. Például a bútorokat sokan csak sötétbarna vagy feketés színben képesek elfogadni, még ha ez az eredeti anyag színének is ellentmond. A fenyő, a hárs, a jávor vagy a bükkfa sokkal nemesebb a saját, világos színében, mint érett diófának álcázva, mégis sokan a sötétre pácolt bútorok mellett döntenek.
Vannak, akik még festményeik, képeik színvilágát és hangulatát sem veszik figyelembe, mikor megszokásból sötétre pácolt keretet vásárolnak hozzájuk. Az ilyen rossz döntés aztán megtöri a lakás berendezésének egységes képét, s vele együtt a hangulatát is. Hasonlót tapasztalhatunk a falak festésénél, bútorozásnál, függönyök és más lakástextilek megválasztásánál, de még az öltözködés területén is.
A színek tehát nem csupán külsőségek: világunk mélyebb rétegeit is formálják, alakítják, befolyásolják. Egyaránt tükröznek hagyományt, hatalmat, érzelmet és személyiséget. Érdemes figyelni rájuk, hiszen színeinkben mi magunk is tükröződünk.