A stílus maga az ember”

 

Az ember minden korban teremtett magának az életformájához illő stílust és divatot. Ez utóbbit akár évente, napjainkban meg már évszakonként is.

 

 

 

Stílusok változnak, divatirányzatok jönnek -, mennek, de egy valami, mindig ismétlődik bennük, mégpedig a praktikusságnak az igénye.

Legyen szó bármely kor stílusáról, divatjáról, addig maradt fent, míg praktikumának a csúcsát elérte. (Így van ez napjainkban is.) Ezután a stílus minősége változik, „modernizálódik”, vagyis magasabb szinten, megújul, miközben a régi lassan elhal. Kevésbé igaz ez a divatra.

 

Például a románkor stílusra és divatjára egyaránt jellemző jelzős kifejezéseink: darabos; ácsolt; tömör; durva; nehézkes; sötét; zárt, míg a gótikához: a karcsú; égbeszökő; míves; ékes; csúcsős; alázatra és áhítatra ösztökélő jelzős szavaink illeszthetők a legjobban.

 

 

 

Ám a földi életörömök felé kacsintgató reneszánszban, megint más praktikumokhoz illeszthető tulajdonságokat részesítünk előnyben. Úgy, mint: arányos: ritmikus; életvidám; gyönyört keltő; verőfényes; színpompás, boldogító, és így tovább.

 

 

 

Voltak s talán még lesznek is stílusok és azon belül divatok melyekben a praktikum alkotó elemei diszharmóniába kerültek egymással.

Mielőtt azonban erről is szót ejtenék, nézzük meg, hogy mit is nevezünk mi praktikumnak?

 

A praktikum három legfőbb jellemzője:

 

• Hasznosság és célszerűség
• Kellem és érzelmi ráhatás
• Megvalósíthatóság és fenntarthatóság

 

Bármennyire hihetetlen a természet törvényei az élővilágon is szigorúan számon kéri a praktikusságot. A fent említett követelményeknek a harmonikus egysége éppen úgy követelmény az élet fennmaradásánál, mint a tárgyak világában. Ezek a követelmények egymással kölcsönhatásban vannak, kiegészítik egymást. Bármelyik is hiányzik, vagy a másikak rovására túlsúlyba kerül, deformálódás, alkalmatlanság,  s végül a megszűnés, kihalás lesz az eredménye.

 

 

Az élővilágban nagyon sok végzetes deformációt ismerünk, hogy csak egyet említsek közülük: a dinoszauruszok kipusztulásának az esete. Aránytalanul hatalmas test; hatalmas energiafelhasználás és pótlásának az igénye; hatalmas súly; lassú mozgás.

 

De nézzünk a stílusfejlődés történelmében is példákat!

Legkevésbé praktikus kortörténeti stílusok egyike a rokokó volt. Jellemző XV. Lajos stílusára, hogy olyan; mértékben tagadja meg a célszerűséget, a használhatóságot és részesítette előnyben a fényűzés üres cifraságait és csillogását, hogy e stílus deformációja – ha közvetlen nem is, de közvetve – még a francia forradalom kirobbanásának és XVI. Lajos lefejezésének is az okozója.

 

 

 

A stílus másik véglete a túlontúl is praktikusnak látszani akaró szocialista realizmus. A stílus olyan mértékben tagadja meg a kellemet, a gyengéd érzelmeknek szabad áramlatát és válik a politika és a tisztán mérnöki elme tolmácsolójává, hogy ennek következtében két világkatasztrófa közvetett előidézője is lett, Kezdetben a német nemzeti szocializmus majd a sokmilliós emberáldozatot követelő fasiszta és kommunista diktatúrák ikonikus stílusa.

 

 

 

A fenti két stílus azért válhatott tragikus példává, mert praktikumukban több volt a diszharmónia az elviselhetőnél. Tudom, tökéletes praktikum nincs – ezért is fejlődik a világ – ámde létezik egy bizonyos tűréshatár, amelyen belül – természetesen nem a végtelenségig – még működhet egy életforma, még életben maradhat egy faj, még fejlődhet egy stílus – akár még korokat átívelve is – még használható marad egy építmény, de bármilyen más használati tárgy is.

 

Látjuk a teremtett világ sem hibátlan. Következésképpen igaza van annak is, aki azt állítja, hogy olyan stílus és olyan korszak sohasem létezett és soha nem is fog létezni, amelynek a praktikumában, harmonikus összhangjában ne lett volna, vagy ne lenne valamilyen ellentmondás, vagy valamilyen apró hiba.

Azonban ez az érvelés is, mint sok másik, csak részben igaz. Ugyanis az általunk ismert kortörténeti stílusok, melyeket a művészettörténészek elénk tárnak, többnyire csak egy szűk rétegnek, általában az uralkodó osztálynak a stílusát és divathóbortjait mutatja be. Ezekben pedig bőven találhatunk praktikussági hiányosságokat és a harmóniához éppen nem illeszthető felhangokat.

 

 

Ám, ha megvizsgáljuk a nép és ezen belül is a vidéki élet kortörténeti stílusainak volt praktikusságát és mértéktartó divatját, akár környezetformálási tevékenységében, életmódjában, természethez való viszonyában, településtervezésében, házépítésében, lakáskultúrájában, kertépítésében, viseletében, családi- és hitéletében, művészetében,- bármely nemzetről is legyen szó – azt tapasztaljuk, hogy minden dolgaikat a praktikumnak és a harmóniának az összhangja vezéreli. Minden – mindennel csak is harmonikus egységben létezik.

 

 

 

Például a nép egyszerű otthona -, háza és udvara -, amelyben csak a legszükségesebb holmi van összehordva, de az is olyan takarékossággal és mértéktartó szépérzékkel, hogy az már-már nem is nevezhető egyszerűen, csak ízlésesnek. Sokkal Inkább nevezhetjük a lelki tisztaságnak, vagyis a mérhetetlen rendszeretetnek egyfajta képi megnyilvánulásának. Majdnem hibátlannak is mondhatnánk. Hogy miért? Mert sokáig korszakokon átívelő és hosszú időn át fenntartható építkezési és lakberendezési stílus és életforma volt. Sajnos csak volt.

Nálunk a szocialista realizmus korszaka szenvedtette halálra.

Az ilyen otthonokban semmi sem volt „művi”: Legyen szó szegény vagy gazdagabb ember házáról. Az ilyen házakban, udvarokban minden a maga helyén, a rendeltetésüknek megfelelő módon volt elhelyezve. Minden tárgy a célnak megfelelő volt és természetes harmóniában volt a környezetével, akár úgy, mint a tájjal, a faluval, az utcával, sőt még a szomszéd település képével is.

 

 

 

Más volt a világ a csíki fenyvesek alatt és megint más a nagykunsági sziken. Bár ez utóbbiakat fátlan kietlenséggel vert meg a sors. „Se viráguk, se fájuk” írja Ady egy versében, de, hogy soha ne szerettek volna, az nem fogható rájuk. Ezt látszik igazolni a tévé „Repülj páva!” Műsorában e tájról fellépő táncosok és zenészek gazdagon díszített viselete is.

Sehol nincs annyi virág, annyi jó ízléssel hímezve ruhafélén, mint az alföldi pásztorember subaszűrjén.

 

 

 

Viszont az is igaz, hogy soha sem akarták utánozni mediterrán stílusban épült házak kinézetét, vagy a pálmafás kertjeiknek bujaságát az alföldi tanyájukon. A kovácsoltvas ülőbútorok és a márványlapos padlók sem hozták igazán izgalomba az ilyen helyen élő parasztembereket. Többre becsülték a lócát, a tornácot és a szárazságot jól tűrő, igénytelen, de virágait mindég bőven ontó, muskátlit a házuk apró ablakában.

 

 

 

Az egyszerű nép háza, országszerte, sőt még tájanként is különböző. A történelmi hagyományok, az etnikai hovatartozás, foglalkozás, gazdasági színvonal, valamint a helyben beszerezhető anyagok lehetősége mind rányomta a bélyegét.

De az akkori otthonaik mégsem uniformizálódtak. Házuk, udvaruk nem az áruházi kínálat, vagy a vevőkre ráerőszakolt, felesleges termékek, gyűjtőhelye volt. Nem díszítették a házaikat pénztárca nyitogatásra csábító ékítményekkel, és nem építkeztek soha nem látott és senki által nem ismert, távoli földrészekre, vidékekre jellemző anyagokból.

 

 

 

Ezért volt praktikus és ezért volt képes egymást követő több generációnak is egy parasztház és annak „szegényes” berendezése meghitt hangulatú otthonul szolgálni.

 

Figyelem! Nem a népiesről, hanem a népiről van szó. Sokan most nekem szögezhetik azt a kérdést, ha ez a nép által évszázadok alatt: kialakított praktikusság és ízlés annyira Istennek tetsző volt, miért semmisült meg a napjainkra és miért találkozhatunk már csak kizárólag falumúzeumokban a nép egyszerű stílusában megfogalmazott házakkal, udvarokkal és azoknak berendezésével és más használati tárgyaival?

 

Nos, a válaszom egyszerű. Mint ismeretes a XIX. század első felében az emberiségre ráköszöntött a gépkorszak. Ezek a kezdetben gőzzel, majd elektromos árammal, benzinnel és dízelolajjal, hajtott technikai csodák, egyre inkább feleslegessé tették az emberi kéz munkáját és ezzel egyszer és mindenkorra gátat is szabtak az ésszerű, fölösleges cifraságot nélkülöző, inkább a praktikusságot előtérbe helyező gondolkodásnak.

 

 

 

 

A tömegtermelés fölöslege megfertőzte az egyszerű nép „tiszta” otthonát is. Létre jött a giccs, a praktikum hiányától szenvedő tárgyak és eszközök cifra sokasága. Ezek, mint a felkavart sárban a homokszemek idővel talán majd leülepednek, de egyelőre visszafordíthatatlannak tűnő módon beborítanak mindent, amivel csak érintkeztek.

 

Napjaink globalista gazdaságában a helyzet még ennél is kilátástalanabb, hiszen a multinacionális cégek a tömegtermelésükkel az egész világot egy nagy sártengerré – bevásároló központokká – silányították, ahol a praktikum nélküli termékek, ész nélküli fogyasztása és felhalmozása divat lett. Korunk stílusa nagy beteg!

Van gyógyulás? Van! Csak a stílusunkon kell tudni változtatni. Ugyanis, ahogy XIV. Lajos mondta: „A stílus maga az ember.”  A stílus, vagyis mi emberek, viszont nem nélkülözhetjük tárgyinkban a praktikumot. vagyis:

 

 

 

Tudásunk és társadalmi hasznosságunk figyelembevételével -, természetesen az egészségünk megőrzése mellett – ugyan törekednünk kell társadalomban való érvényesülésünkért és megélhetésünkért, de azt tegyük önmagunkhoz és környezetünkhöz méltó, előremutató, igazságos és hasznos célok kitűzésével. Aztán a célunkat, ha sikerül elérjük, önmagunk, családunk és embertársaink érdekében nemcsak megtartani, hanem azokat továbbgyarapítani is kötelességünk.

 

Az ilyen stílus harmonikus összhangban lesz önmagunkkal, családunkkal, környezetünkkel, otthonunkkal valamint embertársi kapcsolatainkkal Az ilyen ember otthona és élete hasonlít a nép egyszerű „tiszta” otthonához és életstílusához, egyszóval: praktikus.

 

Köszönöm figyelmüket: Horváth Tamás

 

horvath.t@lakberendezes.hu (2005-09-20-án megjelent cikkem javított változata)

 

 

Szerző: Horváth Tamás