Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifjú babám!
Húzd rá cigány, húzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”
részlet: Petőfi Sándor verséből
A 19. század közepének magyar alföldi kocsmavilága különleges hangulatot idéz meg: egyszerre volt a paraszti közösségek találkozóhelye, a mulatságok színtere és a mindennapi élet egyik fontos helyszíne. Egy ilyen jelenet megelevenítéséhez képzeletben el kell utaznunk egy Szamos – parti, napfényben fürdőző alföldi faluba, ahol a falu végén lent a folyó partján áll egy jellegzetes öreg kocsmaház. A jelenet célja, hogy megragadja a korabeli táj, az építészet, valamint az öltözködés és társadalmi élet összhangját – mindezt élővé téve egy festmény vagy illusztráció formájában.
És mi a valóság? Ha kíváncsi vagy rá hallgasd meg Julika és Máté történetét:….
Julika és Máté története akár egy modern népmese is lehetne. Julika Budapesten szerzett diplomát kommunikáció szakon, tele volt álmokkal és tervekkel, de a főváros munkaerőpiaca nem kínált számára olyan lehetőséget, amelyben igazán kibontakozhatott volna. Végül – kissé csalódottan, de a nyugalomra és az otthon melegére vágyva – visszaköltözött a Szamos menti szülői házba, abba a faluba, ahol gyermekéveit töltötte.
Máté távolabbról tért haza. Az Egyesült Államokban, egy arizonai egyetemen szerzett közgazdasági diplomát még 2020-ban. Hiába kínált a tengerentúl ígéretes lehetőségeket, a szíve, a családja és a gyökerei visszahívták. Úgy érezte, valódi otthona mégiscsak Magyarország. Hazatérve nem csupán új életet keresett – önmagát is újra akarta építeni.
Egy napsütéses nyári napon, a természet és a csend hívására, Máté csatlakozott egy evezős túrához a Szamoson. Az egyik pihenőpontnál, egy árnyas part menti tisztáson találkozott Julikával, aki éppen a szervezésben segédkezett. Egy pillantás, egy mosoly, majd egy hosszabb beszélgetés – így kezdődött minden.
Két világ találkozott: a vidéki értelmiségi lányé és a világot járt városi fiúé, akiket a természet közelsége, a közös értékek és az otthon iránti vágy hozott össze. Történetük ekkor kezdődött el igazán.
Az első találkozás után Máté egyre gyakrabban látogatott el Julikáékhoz. A hosszú beszélgetések, a közös séták a Szamos partján, és a családi ház vendégszerető légköre mind hozzájárultak ahhoz, hogy a barátság hamar szerelemmé, majd komoly kapcsolattá mélyüljön. Októberben, az őszi táj festői hátterében, Máté megkérte Julika kezét. Karácsonyra pedig már menyegzőt ültek a szülői házban – szűk családi körben és az elmaradhatatlan falubéli barátokkal.
Máté boldogan költözött le Budapestről a Szamos menti parasztházba. Megfogta őt a vidéki táj romantikája, a rendezett gazdaság, és a helyiek közvetlensége. Olyan figyelmet és megbecsülést kapott, amiben sem fővárosi gyerekkorában, sem amerikai évei alatt nem volt része.
Bár az első néhány év nem volt könnyű, fokozatosan beilleszkedett a kis település életébe. A helyiek – különösen Julika családja – mindenben támogatták. Máté egyre otthonosabban mozgott a helyi közösségben, és idővel ő maga is aktív részese lett a falusi élet eseményeinek.
„Egy este történt – mesélte Máté egy pohár tokaji borral a kezében, az újonnan megnyitott fogadójuk egyik nehéz tölgyfaasztalánál mellém leülve –, hogy egy május végi estén összejöttünk néhány baráti házaspárral a Szamos partján egy kis halsütögetésre és borozgatásra. A beszélgetésből – mint ilyenkor általában – hamar irodalmi est lett, ahol versrészletekből próbáltuk kitalálni az idézetek költőjét.”
Ez a játék a társaságunk körében már-már hagyománynak számít, egyszerű a szabály: a legtöbb helyes megfejtést adó játékos ilyenkor egy üveg kiváló bort kap, amelyet aztán a hajnalig tartó beszélgetések, éneklések és nevetések közben közösen iszunk meg.
„Hihetetlen, de azon az estén – folytatta meséjét Máté miközben lassan kortyolt egyet a poharában csillogó aranysárga tokaji borából –, Julika Petőfi verséből, A faluvégén kurta kocsma első négy versszakát szavalta feladványnak. A hely, amit Petőfi leírt, pontosan olyan volt, mint ahol akkor este, ott a Szamos partján a fövenyen heverésztünk.”
A vers hangulata, a Szamos – parti táj és a „Kurta kocsma” vidám képe másnap sem hagyott nyugodni – emlékezett vissza Máté. Napokig ott motoszkált bennem a gondolat, mígnem egy reggelen, harmadik kávém után vettem a bátorságot, és a számomra is hihetetlennek tűnő elképzelésemmel odaálltam Julikám elé:
„Nyissunk mi is egy kurta kocsmát… méghozzá itt, a Szamos partján!”
Julika először kétkedve fürkészte az arcát, majd elnevette magát. Azt hitte, Máté még mindig az esti bor mámorában él, és most jönnek elő a tegnap esti képek. De Máté másnap is ugyanúgy előhozakodott a „Kurta kocsma” ötletével. Harmadnap pedig már térképet rajzolt, helyszínt keresett, költségeket számolt, és ezekkel a kezében állt Julika elé.
„Amikor harmadszor is megkérdeztem – mesélte tovább Máté a kocsma történetét –, hogy el tudná-e képzelni magát, Julikám, kocsmárosnéként, csak mosolygott, majd átölelt, és azt mondta: ‘Bolondságnak tartom, de ha így akarod vágjunk bele.’”
Másnap Máté már Julika édesapját is beavatta a tervbe. Az apósa csak ennyit mondott: „Te tudod, fiam, de az első pohár hárslevelű az én jussom lesz abban a Kurta kocsmában”!
Majd azzal már indult is, autója kulcsát türelmetlenül zörgetve a kezében. Julika anyja épp kalácsot sütött a reggelihez, de Julika a hír hallatán csapot, papot hagyva kötényét a szék támlájára dobta, és már pattant is be a Suzuki hátsó ülésére.
Átzötykölődtek az ártéri erdőn a régi komp kikötője felé. Ott állt az elhagyatott tornácos parasztház, csűrrel és nagy üres parti telekkel – éppen úgy, ahogy Máté már álmában látta.
„Igen! Ez az!” – szorította meg Julika kezét örömében Máté, ahogy a házat meglátta. De apa és lánya mikor Máté szemeit a házat látva felragyogni látták, már tudták: ez lesz a Szamos parton az ő kurta kocsmájuk.
Julika ekkor felszaladt a romos ház tornácára, és a képzeletbeli boroskancsóval és pohárral a kezében, apja és Máté felé fordulva mintha máris kocsmárosné lennet: „Parancsoljanak a ház borából!” – kínálta szélesre tárt karokkal, vidám mosollyal az arcán képzeletbeli vendégeit. Ezen a jeleneten aztán mindhárman jót nevettek.
Az adásvétel gyorsan lezajlott, mivel ügyvéd kettő is akadt a baráti körben. Az épület felújítását Julika bátyja, István – aki építészmérnökként dolgozott saját építőipari vállalkozásában – nemcsak irányította, de a szükséges munkákat a cégével el is végezte. A berendezést István menyasszonya, Anna, és barátnője, Hedvig álmodták meg – a belső tértől egészen a szőlőlugasos kertig minden apró részletre ügyelve.
Nos, most itt ülünk Mátéval ebben a hangulatos, vers ihlette „Kurta kocsmában”, egy terített asztalnál, és maradék borunkat iszogatva a vendégkönyvet lapozgatjuk. Julika büszkén olvassa fel a náluk járt vendégek bejegyzéseit:
Részlet a vendégkönyv lapjairól:
„Nemcsak a bor fenséges, de ez a hely olyan, mintha egy mesébe csöppentem volna. A tornác alatt ülve hallgatni a Szamos vizének parthoz verődő halk csobogásait – felejthetetlen élmény.”
– Eszter és Zoltán, Pécs
„A berendezés ízléses és otthonos, a ház bora isteni, a töltött káposzta pedig pont olyan, ahogy nagymamám készítette.”
– András, Székesfehérvár
„A kurta kocsma valódi időutazás: Petőfi hangulata él itt tovább. A zene, a nevetés, a barátság – minden pohárban ott a múlt és a jövő ígérete.”
– Laura, Debrecen
„Ide mindig visszavágyunk. A Szamos-parti este, a ház borai és Julika mosolya teszik igazán varázslatossá ezt a helyet.”
– Kinga és Roland, Budapest
És így lett egy vers ihlette álomból valóság – egy kocsma és fogadó a Szamos partján, ahol múlt és jelen kéz a kézben jár. A „Kurta kocsmában” nemcsak a bor, hanem az élet is jobban ízlik. Aki egyszer betér ide, az mindig visszavágyik.
A történetet lejegyezte: Horváth Tamás – szerkesztő – Balatonföldvár – 2025