Ahányszor az évszázadok során Európa művészeti stílusirányzatai a fáradság jelét mutatták, hogy időt nyerjenek, a művelői kénytelenek voltak visszanyúlni rég idők távlatába, vagy gátlástalanul átemelni minden olyan használható elemet távoli kelet évezredes művészeti értékeinek jellemző jegyeiből, melyek az európai szem számára tetszetős és könnyen befogadható volt.
Így volt ez a reneszánszban, majd később a klasszicizmus szinte minden korszakában, és ebből építkezett később a Bauhaus iskola szellemisége, majd az ezredforduló végén az olasz ízlésvilág szülte,még napjainkban is divatos minimalista felfogás a művészet majd minden területén
Kevesen tudják, de W. Grópius mielőtt Dessau – ban az 1920-s években megnyitotta volna Bauhaus iskoláját előtte két esztendőn át Japánt bejárva tanulmányozta az ország képző és iparművészetének, azon belül is az építészetének történelmi stílusjegyeit. Csodálattal töltötte el funkció – anyag – szín – forma szerkezet fogalmaknak harmonikus egységben történő megfogalmazása és prioritása a művészeteknek minden területén. Légyen szó a japán építészetről, lakáskultúráról, a kulináris, a viselet, vagy éppen a használati tárgyak formavilágáról.
Ajánlanám, hogy e rövid bevezetőm után hagyjuk magunk mögött Európát, s tegyünk egy nyúlfarknyi látogatást a „Felkelő nap” országában, ahol a teljesség igénye nélkül néhány írott sor és kép segítségével betekintést nyerhetünk a japán lélek sajátságos és sokszínű művészeti világába.
Visszatekintés
Portugálok és a spanyolok már a XVI. században reális ismeretekkel rendelkeztek Japánról, de ezek az ismeretek csakhamar feledésbe is merültek, mert az Edo – korban hatalomra jutó Tokugawa család első intézkedései közé tartoztak:
Idegen kultúrák beáramlása elől lezárni Japán kikötőit.
Elszigetelni a korábban megtérített keresztény vallásgyakorló japán lakosságot és papjaikat a keresztény hajós betolakodóktól.
Így ismét, majd két évszázadra, az európaiak számára amúgy is rejtélyes japán életforma és annak művészete még inkább ködbe veszett. Ez a fátyol csak 1869-ben a császárság kezdetével lebbent fel ismét a szigetország kulturális életéről és annak történetéről.
(Meiji -korszak).
Főleg német orvosok úti beszámolói, valamint az ő közvetítésükkel Európába került művészeti alkotások, használati tárgyak és életmód leírások juttattak el világ számára azt a tudást a japán életformáról és annak művészetéről melyeket évszázadok óta titok fedett. Az események ezután már felgyorsultak. A világ kereskedelme és az Egyesült Államok követelésére japán kikötői ismét megnyílnak az idegen földrészek hajói számára is.
Bár a műkincsek ez után még szigorúbb állami felügyelet alá kerültek, mégis japán művészeti és kulturális életének addigi titkai ezután akadálytalanul kitárult a világ számára. Innen már csak egy ugrás volt, hogy Japán az 1873-as Bécsi Világkiállításon, önállóan mutassa be a keleti művészetre kiéhezett európai közönség előtt ipar – és képzőművészetének remekeit.
Mitől egyedülálló?
Bár a japán művészet gyökerei, a jóval korábbi kínai és koreai kulturális hagyományokból táplálkozik, ugyanazok az anyagok, formák, technikai megoldások és megmunkálási eljárások találhatók meg munkáikban, és alkotásaikban, mégis az évszázadok során teljesen önálló nemzeti művészetté alakult át. Sok esetben és sok területen a tanítóikat maguk mögött hagyták. Kifinomult díszítő érzékükkel még az egyszerű használati tárgyaikból is magas művészi értéket hordozó alkotásokat hoztak létre.
Teás edényeik, étkészleteik még napjainkban is páratlan iparművészeti alkotások. Hasonló sikert könyvelhetnek el a lakkfestés művészetben, a selyemszövésben, valamint a papír – és porcelántárgyak készítésben és ékítésében. Egy egész világ csodálja az építészet – lakberendezés, vagy a kertépítészet területén elért sikereiket.
Ki ne ismerné a bonsait, az ikebanát, a rizspapír lampionjaikat, térrácsaikat, a tatamit vagy a bambuszból készült sokféle dísz és használati eszközt, vagy a csodálatos japán viselete a kimonóikat? És még sokáig sorolhatnánk?
A japán iparművészet egyesíteni tudta alkotásaiban a funkciót az esztétikával. Tárgyaikon, de a művészetüknek bármely más területén is a világos, letisztult, arányos formákat, és az ezekkel harmonizáló, többnyire tompa színeket részesítik előnyben. Tisztelik a természetes anyagokat, melyeket bámulatos kézügyességgel és türelemmel -, generációkon át örökölt csodálatos szakmai hozzáértéssel munkálnak meg, majd építenek egymáshoz, vagy egymásba.
Díszítésben kedvelik az aszimmetriát. Tárgyaikon, festményeiken, fametszeteiken jó térelosztással az ékítmények rendkívül dekoratív hatásúak.
Lakáskultúrájukban, bútoraik és használati tárgyaik kialakításánál ezek az ismérvek éppen úgy prioritások, mint kertjeik összképi megjelenésében, vagy éppen egy virágkompozíció elkészítésénél.
Akiknek cikkemmel felkeltettem az érdeklődését a japán iparművészettel és lakáskultúrával kapcsolatban azoknak ajánljuk, a Hopp Ferenc Kelet Ázsiai Művészeti Múzeum, idevonatozó kiállítását.
A tárgyban ajánlott szakirodalom:
Japán művészet – Corvina Kiadó, 1980
Japán iparművészet – Ferenczy László, Corvina Kiadó, 1981
Köszönöm figyelmüket.
Írta: Horváth Tamás
Szerző: Tamás Horváth
Kövess minket a Facebookon
Facebook