Magyar otthonainkban fellelhető a nemzeti jelleg? A válasz nem egyértelmű. Egyrészt hajlamosak vagyunk a „magyaros” berendezés giccses túlzásaira, másrészt gyakran teljesen elhagyjuk hagyományainkat, és inkább a nyugati lakberendezési trendeket követjük. Pedig a múltunk tele van értékes inspirációval, amelyből meríthetnénk.
A magyar népi építészet és díszítőművészet kincsei ma már leginkább skanzenekben vagy elhagyatott, pusztuló falusi házakban lelhetők fel.
Az idő sürget: ha nem cselekszünk, ezek az értékek végleg elvesznek.
A nemzeti jelleg azonban nem azonos a mesterséges népieskedéssel.
Nem arról van szó, hogy lakásainkat zsúfolásig kellene töltenünk faragott bútorokkal vagy hímzett terítőkkel. A lényege inkább a természetesség, az ősi díszítő ösztönünk tiszta formában való megőrzése.
Az otthon nem csupán funkcionális tér, hanem a lelkünket is tápláló környezet.
A világ minden népe saját ízlésvilága szerint alakította lakáskultúráját. Ezek a stílusok nem merev szabályokon alapulnak, hanem az adott közösség életmódjából és hagyományaiból fakadnak. A magyar otthonok egykor harmóniában álltak a természettel és az emberi léptékkel. Ma ezt az egyensúlyt kellene visszahoznunk, ötvözve a hagyományos értékeket a modern élet elvárásaival.
A globalizáció az egyformaság irányába sodorja a világot, de a valódi otthonosság nem trendek másolásából születik. A nemzeti jelleg megőrzése nem nosztalgia, hanem az önazonosság megélése. Ha megértjük és ápoljuk ezt, otthonaink újra azzá válhatnak, amik mindig is voltak: lelkünk tükörképévé.
Horváth Tamás – szerkesztő – Balatonföldvár – 2025.
Szerző: Tamás Horváth
Kövess minket a Facebookon
Facebook