Szép? Nem szép? II. befejező rész

Györffy Rozália ref. lelkész és Pierre Lancer belsőépítész lakberendezési előadás sorozatának naplójegyzeteiből. Lejegyeztem egy Karib szigetekibeli nyári tábor alkalmából.

(II. befejező rész)

 

Sokszor hangzik el olyan bírálat egy – egy műalkotást méregető ember szájából: lenyűgöző. Milyen kifinomult ízléssel nyúlt a mester ehhez a nehéz témához? Megint máskor, egy ismerősük újonnan berendezett  lakásból távozva a következő megjegyzést teszik a látottakról: Micsoda ízléstelenség? Szinte borzongató. Ezeknek úgy látszik nem telik lakberendezőre, mert a szépérzékük legalább egy fényévnyi távolságra van mai divattól. Nos, francia belsőépítész barátomnak az ilyen gondolatokról mi  a véleménye? Olvassák el s megtudják!

 

 

Pierre határozott hangja rondított bele a karibi délutánnak ebbe, csodálatos nyugalmába:

– Gondoljátok csak meg! – Harsogta tőle már megszokott stílusában.

– A műalkotások, vagy akár a lakberendezési elképzeléseitek között épen úgy találunk jellegtelen, hivalkodó, ízléstelen munkákat, mint tetszetőseket, ízléseseket.

 

Hogy mégis milyennek látunk egy képet, egy tárgyat, vagy egy berendezett helyiségnek az összképét, nos, ezek tetszetősségről vagy nem tetszéséről két egymástól teljesen különböző módon szokás vélekedni.

Bár miről, amit érzünk, látunk, vagy hallunk ítéletet mondhatunk érzelmi, de értelmi alapon is.

 

 

 

 

A két vélemény között mi a különbség?Nagyon is sok különbség van.

Nézzük az első esetet, amikor egy mű -, vagy iparművészeti alkotásról, egy lakás berendezésének összképéről, netán egy zeneműről, érzelmi alapon mondunk ítéletet, illetve véleményt, akkor azt elsősorban a szívünkben, lelkünkben ébredt kellemes érzések, vagy éppen ellenkezőleg, egyfajta közönyösség, valamilyen rossz emlék hatására ébredő ellenszenv alapján tesszük.

Az ily körülmények között létrejött érzelmi hullámaink fogják meghatározni, hogy a látottakból, hallottakból, mit tartunk, majd vonzónak és ízlésesnek, vagy éppen ellenkezőleg: ízléstelennek és visszataszítónak?

 

 

Ellenben, ha értelmi, logikai alapon – és ez a másik oldala a dolgoknak – fejtjük ki a véleményünket s mondunk ítéletet műalkotásokról, zenéről vagy bármi másról, akkor abból, inkább egyféle szakmai ítélet lesz.

Ez utóbbi esetben mesterségbeli hiányosságról, vagy éppen ellenkezőleg: magas fokú mesterségbeli szaktudásról beszélünk.

Például, amikor művészi alkotásokról, vagy bármi másról: használattárgyakról, alapanyagokról negatív véleményt akarunk megfogalmazni, akkor gyakran a torz; aránytalan; zavaros; silány; elfuserált jelzős szavainkat használjuk, míg, mikor felmagasztalunk valamit, netán éppen dicsérni szeretnénk, inkább mesteri, míves, arányos, tartós, és más hasonló szavak jönnek a szánkra.

Úgy gondolom, hogy elmarasztalására, de felmagasztalására is bőven akadnak jelzőink bármelyikünk szótárában.

 

 

 

Ezzel mindannyian egyetértettünk. Egyedül csak Josephnek, trombitás barátunknak volt erről más véleménye, mert ő s már a kezdetek óta, hogy Pierre beszélni kezdett bőrön keresztül szemlélte a világ összes szépségét és csúfságát. Mélyen aludt a tegnap, késő éjszakáig adott koncertjüktől kifáradtan a kényelmes nyugágyában.

Pierre csak legyintett a látványra s mosolyogva folytatta.

 

– Nos, mint azt már „említettem volt”, amikor bizonyos tárgyak, egy tér dekorációja vagy akár bármilyen más műalkotás tetszése, nemtetszése érzelmi alapon fogalmazódik meg bennünk; az esetben ízlésességről, vagy éppen ízléstelenségről beszélünk.

 

– Na és mikor és mitől ízléses vagy ízléstelen valami? Ki tudja?

Bizony, ezt nehéz megmagyarázni. Ugyanis, hogy mi ízléses és mi ízléstelen, ennek eldöntése, maradjunk annyiban, önmagunk joga és felelőssége.

 

 

De azért nagy általánosságban kijelenthetjük, ha egy műalkotás, egy használati tárgy, esetleg egy lakberendezési elképzelés az értékén és az értelmén felül, a megjelenésével, tartalmával, vagy a külcsínével akar a szemlélőből túlzott érzelmi hatást kicsikarni akkor ezek az alkotások a legtöbb ember szemében valószínűleg ízléstelennek fog tűnni.

 

Az ilyen ízléstelenségekre is tudunk mondani jelzős szavakat úgy, mint: hatásvadász, sematikus, silány, gagyi, cifra, szirupos, nyálas, csöpögős, bazári, giccses és még ki tudja mi minden mást is.

 

 

Vagyis elmondhatjuk, hogy valamennyi ízléstelenség közös tulajdonsága a túlzásból és az érzelmi hatásokkal való szándékos visszaélésből fakad.

A lakberendezésben éppen úgy találunk a túlzásra példákat, mint akár a képző – vagy iparművészet bármely területén.

Gondoljuk csak el, hogy milyen nevetséges és mennyire giccses tud lenni egy olyan lakóparki lakás berendezésének az összképe, amelyikben egy XV. Lajos stílusában megfogalmazott rokokó enteriőrjével, vagy éppen egy XIX. század végi nehézkes, Ónémet berendezésének hatalmas darabjaival találjuk szemben magunkat?

 

 

 

Nos, ha kellőképpen kinevettétek magatokat – szólalt meg váratlanul trombitás barátunk, akit észre sem vettünk, hogy közben életre kelt – akkor mit szóltok ahhoz, amikor az én hazámban, a Rió –i karneválon, azok a gyönyörű lányok, azokban a csodálatos kosztümjeikben végigtáncolják az egész éjszakát? Talán ők is és a látvány is giccses? Nos, erre mit lépsz Pierre?

 

– Ne sértődj meg Joseph,– válaszolt nevetve Pierre barátja bosszús arcát látva – de azt kell mondanom, hogy úgy ahogyan van a ti csodálatos karneválotok képe egy nagy giccses kavalkád a Riói éjszakában.

 

Azonban sietve azt is mindjárt hozzáteszem, mielőtt a trombitáddal jól kupán vágnál, hogy vannak olyan kivételes alkalmak és adódnak olyan kivételesen egyedi helyzetek, amikor az élet bizonyos területein, az eltúlzott művészi hatáskeltésnek, a kirívó érzelmi ömlengésnek, a groteszknek is helye és szerepe van az életünkben.

 

 

 

Sok esetben a kitűzött cél sikeres eléréséhez a művészi kifejezésmód túlzása elkerülhetetlen. Szükség van rá.

Például ilyen alkalmak és helyzetek adódnak; az általad is említett Velence – i – és – Riói karneválokon, az operettek, mesejátékok, cirkuszok világában, vagy a reklámokban és nem utolsó sorban Molière ragyogó bohózataiban a világ színpadjain..

A művészeteknek ezek a területei, mind – mind a kívánatos művészi túlzásoknak jóságos színhelyei.

Erről a csillogó – villogó világról Toulouse – Lautrec drámaian groteszk képei tudnak csak igazán mesélni.

 

 

 

Nehogy azt higgyétek – mondta Pierre túlharsogva hangos jókedvünket – hogy csak nektek vannak az ízlés terén korlátaitok.

Voltak idők, és akadtak bennük tudálékos emberek, akik az ízlésnek is igyekeztek korlátot állítani.

Az ízlést először hazámban, XIV. Lajos francia király korában – ha valaki nem tudná: szűkebben a barokk korban – nálunk is igyekeztek keretek közé szorítani. Utánunk, aztán a XIX. században, a klasszicizmus és a felvilágosodás korában, a poroszok is próbálkoztak ilyesfélével, de ők sem sok sikerrel.

Azonban az a korai francia, és későbbi poroszos felfogás, miszerint az ízlés meghatározható és korlátok közé szorítható – mivel eldönteni, hogy mi ízléses s mi ízléstelen, ahhoz csupán csak racionalitás, vagyis  a józan ész helyes döntése szükséges – mind esetünkben, mind az ő esetükben kudarcot vallott.

 

 

Például nálunk, Franciaországban, az okosok körében, mikorra e témáról a vita, egyáltalán vitává szélesedhetett volna, addigra a forradalom lényegében azt el is döntötte. Sőt meggyőző választ adott az ízlésreformerek valamennyi vitás kérdésére. Végül is Gillotin doktor éles pengéjével, akár csak Nagy Sándor kardja a gordiuszi csomót, egy csapással megoldotta.

Történ ugyanis, hogy a francia arisztokrácia rizsporos, parókás fejével együtt, minden vitatható kérdés – mely a normatív ízlés meghatározásával kapcsolatban megfogalmazódhatott volna – 1789 – n véglegesen lekerült a közgondolkodást e téren izgatók napirendjéről.

Na, csak semmi vigadalom! Még nem fejeztem be. – mondta gúnyos vigyorral a képen Pierre.

Még mielőtt szélnek engednélek benneteket, feltétlen szólnom kell néhány szót a XX. századi ízlés felfogásáról is.

Azután majd, ha ezt az akadályt is sérülés nélkül veszitek, nem bánom, mehettek Isten hírével.

 

 

Szavaira sóhajtás és nyögés volt a válasz, de senki sem mozdult.

Tudtuk más választásunk úgy sincs, így hát továbbittuk a francia mesterünk szavait a parti bárban már ránk várakozó isteni, hideg citromos koktélok helyett.

– A XIX. század után – folytatta Pierre – a normatív ízlés meghatározása viszonylagos lett.

A régi szabályok a különféle divatirányzatoknak olyan mértékben lettek alárendelve, hogy az e témakörrel foglakozó szakemberek legtöbbje, már a probléma megfogalmazásának puszta gondolatára is értékválságtól szenvedett. Egyszerűen berezeltek.

A XX. századra, meg már senki nem akadt, aki az ízléses és ízléstelen fogalmak közötti űrt tartalommal merte volna kitölteni.

Gondoljatok csak a francia impresszionista festők műveire, Kezdetben kereskedő nem akadt Párizsban, aki hajlandó lett volna galériája falára egyet is kiakasztani a képeik közül.

A XIX, században a bajoroknál, majd pedig az angoloknál, és nálunk, Franciaországban tombolt a legnagyobb ízléstelenség, de hogy az USA se maradjon ki a giccs élvezetéből, csakhamar Chicagó újgazdagai is követték az európai „ízlés divatot”.

Ennyi gazdag ország után, mégis, melyik mert volna olyan bátor lenni,  hogy felrúgja az „ízlés nagyhatalmak” által elismert – legalább is a kereskedelemben már jól bevált– ízlésnormatívákat?

Hát barátaim higgyétek el, hogy egy sem akadt.

Nagy volt a gubanc,

A századfordulóra már a régi ízlésnormák visszaállítására sem akadt vállalkozó, de az újat se akaródzott senkinek sem megfogalmazni.

Mind ezt a zűrzavaros helyzetet még a kapitalista piac áruéhsége és a nyomában loholó tömegtermelés agresszív megjelenése is tovább bonyolította.

 

 

 

A pénzével magára hagyott újgazdag polgár, akár csak napjaink újgazdagai, képzettség és útmutatás hiányában a régi idők forma és motívumvilágát leporoltatta, majd azt az új gépipari technológia és sorozatgyártás igényének, az előzőnél is silányabb formájában prédául dobta.

 

 

Mint tudjuk – tette hozzá gunyoros hangon Pierre – az „erőfeszítésüket”, siker koronázta.

Ilyen körülmények között a végterméknél, a forma, a minta, a színek és az anyagok harmonikus egységének hiánya gyakorlattá vált, sőt olykor még szöges ellentétbe is keveredtek egymással.

 

 

 

E kor kiművelt polgárai olykor még tevékeny részt is vállaltak a giccskészítő ember és a giccs ideális találkozásában.

Bizony kedves barátaim, ma sincs ez másképpen. A tárgyakkal szemben támasztott esztétikai követelmény minden esetben alá volt és van ma is rendelve a piac igényének. Cél a figyelemfelkeltés. Cél a tárgyaknak és művészi alkotásoknak könnyű reklámozhatósága, eladhatósága, akár még a minőségi követelmények és a tartalom alárendelésével is.

 

 

 

Rövid hatásszünetet következett. Pierre körbe hordozta haragtól szikrázó szemeit, és mint aki nagyon is dühös a világra, cinikusra vette a figurát:

Igen, jól gondoljátok barátaim, akár csak napjainkban, ebben a nyavalyás globális gazdasági világunkban is.

Azt ne higgyétek, hogy a művészeti alkotások – folytatta lenyugodva Pierre – kivétel ez alól.

Most ebben a globális gazdaságban, talán mid ez még inkább igaz. A használati tárgyak, műalkotások „ízlésessége”, természetesen a piac ítélete alapján, éppen úgy érdektelen, mint a XIX és XX. században a kapitalista tömegtermelés hajnalán és derekán érdektelen volt.

Vagyis teljesen mindegy, hogy ízléses, avagy ízléstelen egy tárgy, vagy műalkotás, a fő szempont csupán a gátlástalan profitszerzés lehetőségének maradéktalan kiaknázása.

Végezetül halkan még megjegyezte: Szegény formatervező barátaink.

 

 

 

Mind az esztétikából, mid pedig a trópusi forróságból, úgy tűnt elege lett hirtelen mindenkinek, mert Pierre utolsó mondatait, már félreérthetetlen hangos és ütemes taps kísérte.

Pierre vette a lapot. mert lecsukta laptopja fedelét. Hóna alákapta, majd köszönés nélkül elsietett Joseph barátjával a tengerpart felé. Csak nem megszomjaztak?

 

Lejegyezte: Horváth Tamás

Szerző: Horváth Tamás