Elíramlik az élet

Hetven évnek már súlya van. Ebben a korban talán az emlékek darabjait  legnehezebb egy egységes képbe összerakni. A gondolataim már csapongók. Ide – oda lapozok az évszámok távlatában az emlékeim vaskos albumában

Ősszel ahogyan a falevelek is megsárgulnak s engedve a nehézségi erő örök törvényének, éppen úgy  hullnak alá a mélybe  az öregedő  emberek emlékei.   Amikor már majd mindegyik a földet ért a  sietős, könnyed léptű utókor olyan gyorsan gyalogol át  ezen a színes szőnyegen, mintha soha semmi hasznuk nem lett volna. Mintha az öreg fa egykor dús lombjai sok – sok nyáron át  sohasem védte volna meg az alattuk összebújó, jövőjükről álmodozó  ifjú párokat a perzselő nap sugaraitól.

Most, hogy a levelei a földön hevernek már, minden érdektelenség nélkül sétálnak, vagy éppen rohannak  át  rajtuk a dolgukra sietve.

Csak kevesen hajolnak le egy – egy tetszetős levél után s tűnődnek el azon – vajon mi végre is teremtette Isten az egyiket kereknek, másokat szárnyaltan oválisnak, szélén simának, vagy éppen fűrész fogához hasonlatos éllel? Az egyik miért sárga, a másik miért barna s amaz meg miért  vér vörös, vagy majdnem fekete?

Hát így van ez az öregedő ember emlékeivel is.  A korai ősz kiszínezi, megszépíti, majd ahogy a napok egyre rövidebbek lesznek, színüket vesztik, megbarnulnak s végül a tél fagyával  elszürkülten, értéküket vesztve  hullanak alá az ágaknak.

Miért búsongok,mi végre ezek a súlyos gondolatok? Talán, mert ezen az őszvégi sétámon, ahogy  megláttam ennek az egykor oly ‘sok  boldogságot jelentő, vidám nyarakat kiszolgáló házikónak   enyészetre ítélt  romjait a régmúlt idők ködös  képe után igyekeztem az emlékeimben kutakodni.

Vajon, akik építették,  él – e még  az  emlékezetükben a kis házban töltött vidám hétvégéknek, netán nyaraknak a  képei? Akik itt minden bizonnyal, mint akkor még  kisfiúk és kislányok hangos nevetéssel a  kert fáira másztak,  ízes gyümölcsit falták, vagy éppen az árnyat adó  lombjaik alatt sátrat vertek, várat építettek s, ha úgy volt kedvük, kerékpárjukra felpattanva bejárták a környék minden zegzugát?

Még néhány percig tűnődtem a romjaiban is csodálatos házikó elképzelt történetén, aztán folytattam a sétámat. Pár lépéssel odébb, a szomszédos kerthez érve már túl is léptem előbbi képzelgéseim borús gondolatain. Az ottani  kert hasonló házikójának helyén hatalmas markológép  házalapot ásott. Dübörögve hányta mázsás kanalaival a köbméteres földhalmokat a  hevenyészve  összetákolt kerítés tövébe. Fiatal pár állt boldogan összeölelkezve egy ház kiterített építészterve fölött. Mellettük egy középkorú úr meg pácával mutogatva, talán az épülő házuk  rajzát magyarázhatta. A nagy zajban csak annyit hallottam: Itt lesz négy szoba, lent a szuterénben borospince, mellette biliárd és játékszoba….

Tényleg nincsen szükség az öreg emlékekre.

Horváth Tamás,  2015. November egy napján.

Szerző: Tamás Horváth