A mai világban építkező ember el sem tudja képzelni, a leendő otthonát fürdőszoba, W. C. , vagy háztartási szoba nélkül. Pedig a múlt század közepén még a lakásokban a mai értelembe vett legegyszerűbb fürdőszoba is fényűzésnek számított, és csak a legkiváltságosabbak előjoga volt. Sőt megdöbbentő az a statisztika, miszerint XX. század 70-es éveiben az európai színvonalat figyelembe véve, Nyugat- és Közép-Európa országaiban ugyan 100%-ban volt villany, és 50-90%-ban volt folyóvíz, de a fürdőszobával ellátott lakások százalékos aránya ennél sokkal rosszabb képet mutat.
Fürdőszobával ellátott lakások (1970.) Angliában több mint 60%. (Nem csoda, hiszen innen származik a modern városi csatornázás ötletének kivitelezése).
Svájc 56%-kal az előkelő második helyet foglalja el a versenyben, de a szomszédos Ausztriában már csak 11%, Belgiumban 8%, míg franciaországi lakásoknak, mindösszesen, csak 6%-ka rendelkezik fürdőszobával.
Joggal kérdezik? Na és Magyarország ? Hát kérem ugyanezen statisztika szerint, habár nálunk csak a lakások 60%-ban volt villanyáram, és csak 20%-ban folyóvíz, mégis a lakások 13%-ban volt fürdőszoba. Ez köszönhető a 60-as években kezdődött házgyári lakásépítéseknek, ahol a vizesblokk – bennük a fürdőszoba a W.C – vel – alapfelszereltsége lett az új lakásoknak.
(Az ilyen panellakásoknak akkori szükségességét, sok – sok hátrányuk mellett, ez a tény utólag mégis csak indokolja.)
A fenti statisztikai kimutatás alapján, büszkén állíthatjuk, hogy az idő tájt Európa tiszta népei közzé tartoztunk, s akkor még a közfürdőinkről nem is beszéltünk.
(Statisztikai adatainkat Dr. Reischl Antal műegyetemi tanár úr 1973-ban megjelent
Nos, a statisztikát félretéve, ajánlom, tekintsük át eleink mellékhelyiségeinek fejlődési szakaszait és az akkor élt emberek tisztálkodási és fürdőzési szokásainak rövid történetét.
Régészek állítják, hogy Babilonban már utcai boltíves fedésű, szennyvízcsatorna hálózat szolgálta a városi lakosság komfortját. Egyiptomban, Kleopátra fürdőmedencéjét rendszeresen szamártejjel tölttette fel fürdőzései alkalmával.
A görög mintára épült római fürdők komfortfokozatai, bár milyen hihetetlen, még a ma emberének is irigylésre méltó luxust kínáltak.
A modern fürdőzés megteremtését a római korból származtatjuk mikor is a polgárok házaiban megjelentek az első magán használatra épített fürdőhelyiségek. Itt kell megemlíteni, hogy ebben az időben, de már Egyiptom nagyobb városainak villáiban is, külön helyiségek épültek olyan célra, melyben az éjjeli edényeket tárolták. Ezek lehettek a mai W. C. akkori megfelelői. (A középkori királyi udvarokban még ugyanilyen helyiségekkel találkozózunk.)
Rómában, ez időben a fürdőket, az úgy nevezett „balneumokat”, használta a néptisztálkodásra. A köznép a leírások szerint nyolcnaponta vette ezeket a fürdőket igénybe. Az otthonokban, úgynevezett mosókonyhákban fürödtek, melyeket latinul „lavantrináknak” neveztek. A fiatalság és a szegényebb polgárok a Tiberis folyót használták tisztálkodásra.
Augustus császár, görög mintára közfürdőket építetett, de a birodalom vége felé Konstantinos idejében Róma már közel 1000 balneummal rendelkezett.
Ezek a fürdők, természetesen a köznép javát szolgálták, de ezen felül léteztek még az úgy nevezett császári fürdök is, melyek viszont csak a kiváltságosak fürdőhelyei
Ezeket a fürdőket termáknak nevezték, melyekben nem csak a tisztálkodás igényeiket elégítethették ki, hanem a kikapcsolódást, a szórakozást az üzletelést, és az örömszerzés időtöltését is szolgálták.
Ezek a szokások bármennyire is hihetetlen, kisebb városokban, sőt falvakban is épen úgy elterjedtek, mint akár a provinciákon. Példa erre Pannónia és ezen belül is Aquincum, ahol napjainkig 9 fürdőhelyet tártak fel régészeink.
A Római birodalom bukásával a tisztálkodási szokások is alább hagytak, hiszen a középkor vallásos embertípusa a meztelenséget szégyenletesnek minősítette, és ezért a jó módban élő, istenfélő emberek többsége az alapos tisztálkodást mellőzve, csak ruhástól voltak hajlandók megfürdeni.
Velasqes, Spanyol festő szerint a madridi Escoriál palotában a király állttal járt folyosók az ott szolgáló teremőröktől, de leginkább a vizeletük szagától bűzlött. A Napkirály otthonában, Franciaországban sem volt később mit dicsekedni, hiszen a rizsporos parókák alatt, urak és hölgyek állandóan tetvesek voltak, és a mosdatlanságuk szagát csak az akkor, közvetlen erre a célra készített parfümök illata tompította.
Nézzük tovább, hogyan is alakult az emberiség egyik intim tevékenységének helyiségének a fejlődése, mely napjainkra a „nagy – és kis dolgainkon” kívül még az elmélyült gondolkodás, újságolvasás, dohányzás és olykor még kávéivás helyiség is lett. Ha jól sejtem már kitalálták: ez a W. C.
Mózes törvénykönyvéből, ismeretes, hogy a településeken és táborhelyeken keletkezett emberi ürüléket milyen gyakorisággal és milyen módon kell eltakarítani és mind ez milyen eszközökkel történjen.
Rómában erről is, mint a tisztálkodásról, az állam gondoskodott. A szennyvizet földalatti kiépített csatornákban a lakott területekről, vízgyűjtőkbe vezették el, a város alatti folyószakaszba ömlesztve. Ezt a módszert később a XIX.- század közepén vezeték be újra a nagy járványok leküzdésére Európa szerte. (kolera)
Az ókor vívmányai, mint oly sok minden más is, a középkorra feledésbe merültek, és a csatornarendszert felváltották az ürülék elhelyezésére szolgáló gödrök, és nyitott szennyvíz elvezető árokrendszerek.
A gödrökből és csatornákból elszivárgó bomló anyagok, épen úgy, mint a mai falvak esetében a felszíni vizeket, így az ivóvízkészletet, fertőzve a lakosságban óriási pusztítást okoztak. Emberek millióit betegítették meg. Sajnos ezek a járványok, ha nem is Európában, de ma is épen úgy pusztítanak. (Lásd: Tífusz, Kolera, Vérhas.)
Ezeket a nyílt szennyvízcsatornákat a köznép „riméknek” nevezte. Angliában a világon először, ezekben az árkokban, úgynevezett „úsztatórendszeres” csatornahálózat került kiépítésre. Lényege az volt, hogy a zárt, boltozatos csatornában lévő állandó víz végezte a szennyező anyagok elvezetését a lakott területekről. A bevált régi római módszer így éledt újjá. A vízzel úsztatott a szennyvíz elvezetésének gyakorlata, műszaki megoldása mára az egész világon ismét elterjedt.
Budapesten 1870-től Bazalgette angol mérnök útmutatásai alapján kerül, ez a ma is a fővárosunkat szolgáló csatornarendszer kiépítésre. Ez a fővárosunk alatt található csatornarendszer kétmillió embert szolgál ki hibátlanul.
De térjünk vissza az időrendiséghez, és nézzük meg, mi történt hazánkban a századforduló után a fürdőzésünk kultúrájában?
Az 1900-as évek elején a polgári családok kiváltsága volt, hogy a konyhákban legalább, úgynevezett falikútból (még ma is található régi bérházakban) ivóvíz folyjon.
A fürdőszoba még ennél is magasabb körökből kikerült emberek lakásában volt csak található. Ebben öntöttvas, vagy horganybádog kád szolgált a fürdésre, melybe a meleg vizet a konyhai „sporhelt” üstjében melegítették, vagy azt a nagyúri villák fürdőszobáiban már ekkor megtalálható fafűtéses rézhengerekből nyerték. A mosdó, vasállványra helyezett fajansz, vagy horganybádog lavór volt, fajansz vizeskancsóval.
A W. C. nem volt a lakás tartozéka, az a házak folyosóvégi mellékhelyiségében kapott helyet. A W. C.- kagylók öntöttvasból készültek, de a vízöblítést angol mintára, már megoldották.
Az éjszakai szükségleteket az ágy alá tolt fedővel vagy díszes terítővel letakart porcelán, illetve fajansz edényekbe végezték el. A helyiségek fala meszelt, míg az aljzat terazzó burkolattal volt ellátva. A világítást a kinti helyiségekben általában gyertyával biztosították.
Forradalmi változás ezen a téren a két világháború között a 30-as évek elején a Bauhaus (új építészeti irányzat) idején történik, mikor is a lakberendezési tárgyakat úgy tervezik meg, hogy azokat az akkori ipar képes legyen majd legyártani. (Az ipari formatervezés kezdete is.)
E kortól készülnek sorozatban öntöttvas fürdőkádak a fajansz W. C.- kagylók, falimosdók, rézöntvény csaptelepek. Megjelenik az első gázüzemű vízmelegítő készülékek is. A fejlődésben megtorpanást csak a II. Világháború, és az utána bekövetkezett szegénység hoz. Mintegy két évtized voltszükséges ahhoz, hogy a fürdőszoba kultusz ismét virágzásnak induljon hazánkban. Akkori építészeink előrelátásának köszönhetjük, hogy a dán mintára meghonosodó, sajnos később a rossz szovjet mintát követenduló házgyári panellakásokba betervezett W. C. és fürdőhelyiségek, alapkövetelményei lettek a felépülő lakásoknak Ezeknek helyiségeknek az alapterülete ugyan nem haladta meg a szükséges minimumot, de végre a köznép lakása is komfortos lett
Napjainkra a társas – és az egyénileg épített házakban, már sokszor nem az a kérdés, hogy legyen fürdőszoba és W. C.-vel, hanem az, hogy melyikből hány épüljön?
Tudnunk kell azonban, hogy e helyiségek megépítése a ház egyik legköltségesebb helyiségei, hiszen idekerülnek a legdrágább berendezések, a legköltségesebb burkoló- és szigetelő anyagok. mely anyagok a beépítés után, már csak igen nagy költséggel építhetők be, más ,esetleg, később még jobbnak tűnő helyre. Ezért ajánlatos, hogy csak jól átgondolt, szakszerű tervek alapján kezdjünk az ilyen helyiségek kiépítésükhöz, de akár csak a felújításukhoz is.
Írta: Horváth Tamás