„Szín a fénynek derűs tettereje és mély bánata.”

A színélményben, ahogy a zenehallgatásban is a történések időrendjében érzelmileg azonosulunk. Az ilyen érzelmi élmény lehet pozitív, de éppen úgy elutasító is. Ki homályosabban, mások meg vibrálóbban, de érzelmileg mindenki átéli az elé táruló jelenség élményét.

Ezek az élmények kapcsolódhatnak természeti, esztétikai, művészi alkotásokon észlelt jelenségekhez, történésekhez. Az ilyen élményeink aztán lehetnek jelentősebbek, vagy csupán csak rajtunk átfutók, felszínesebbek, de lehetnek akár egy életre szóló mélyebb benyomást keltők.

A formák, alakzatok állandóságához általában színállandóságok is kapcsolódhatnak. Az ilyen jelenségek ismeretében éljük át a napok és az évszakok változásait, vagyis a természet megújuló körforgását: a virágba szökkenő tavaszt, a gyümölcsöt érlelő nyarat, a leveleket hullató őszt vagy a zord, fagyos telet.

Az évszakok hallatán megjelennek előttünk a zöld, kék, sárga, narancs-, vörös, bíbor színek, vagyis a színkör színei, amelyik színek a nappali világosság fehérségében és az éjszakai sötétség feketeségében-, ahogy Goethe mondta: „Szín a fénynek derűs tettereje és mély bánata”.

De éppen ilyen mozgalmas színjelképeket tárolunk emlékeinkben az olyan mesterségesen alkotott környezetünkből, mint a munkahelyünk vagy az otthonunk. A színjelképek – megrögződhetnek, s hagyományossá is válhatnak. Ilyen hagyományunk lett évezredek során a (piros) vörös szín, mint az életerőnek; a tűznek jelképes színe.

Mélyebb, bíborszín árnyalata a hatalom jelképe volt az ókori Rómában. Használatát Innen örökölte a kereszténység, s lett a hatalom egyik szimbólumává napjainkban is. Gondoljunk csak Vatikán állam bíborosainak főpapi rangjára.

Az ókori Kínában például az aranysárga vált uralkodó színné. A fenség, a pompa, vagyis a mindenkori császároknak kizárólagos színe lett. Az alattvalóknak természetesen tilos volt használni.

Az egyiptomi kultúrában az aranysárga a halhatatlan test jelképe, míg a fehér az örömé és boldogságé. A sárga kékkel, vagyis a zöld a sarjadást, a születést, az egységet jelképezte.

A magyar néphagyományban, ha a színek jelképes jelentését vizsgáljuk, számos cselekvésre, tulajdonságra, tárgyara és fogalmakra utaló színjelképpel találkozhatunk.

Nálunk a sárga – élénkebb változataiban – az érés, a gazdagság, a kincs, a nap és a föld jelképes színe. Tört értékeiben azonban előtérbe kerülnek és felerősödnek a rossz tulajdonságoknak a sokaságai. Az epés irigységre, gyűlöletre, betegségre, lázra, méregre utaló jelzős jegyei a legismertebbek.

A hagyomány kellő tisztelete mellett azonban szólnunk kell arról is, hogy megrögződhet, megszokottá válhat bizonyos színekhez való ragaszkodásunk. A bútorokat még mindig, csak sötétbarna vagy fekete színben tudjuk elképzelni, annak ellenére is, hogy ezek a sötét színek sokszor a természetes anyag eredeti színének ellentmondanak, előnytelenül meghamisítják.

Fenyő – hárs – jávor vagy a bükk – fa sokkal nemesebb a természetesebbek világos színükben, mint az érett diófának sötét színét utánozva, sötét barnára színezve. (pácolva)

Sokan még a festményeik, képek színvilágát és hangulatát sem veszik figyelembe, amikor megszokásból sötét barnára színezett (pácolt) keretet választanak a vásárláskor. Egy ilyen rossz döntés, aztán megtöri a lakás berendezésének egységes képét, harmonikus színvilágát vagyis a tér egész hangulatát.

Hasonló hibát tapasztalhatunk a falak festésénél, bútorok színválasztásánál, de ugyan így a függönyök és más lakástextilek szín kiválasztásánál is, de sajnos még az öltözködésünk területén is.

Rossz színválasztást minden estben rossz hangulat követ. Sőt, bizonyos esetekben akár még depresszió okozója is lehet.

Én

Szerző: Horváth Tamás